Nemrég megkérdeztem Tőletek, hogy kinek mi jut eszébe a „kutya” szóról és vajon mi, emberek mit tanulhatnánk tőlük? A kutyákról általában a hűség, szeretet, barátság, társ jutott az eszetekbe, arról pedig, hogy mit tanulhatnánk tőlük a következő volt a véleményetek: feltétel nélküli hűséget, őszinte reakciókat, alkalmazkodást, alázatot.

Érdekes, hogy míg nem foglalkoztam velük hivatás-szerűen és nem láttam bele jobban az életükbe, én is azon a véleményen voltam, hogy a feltétel nélküli szeretet az, amit a leginkább meg kellene tanulnunk tőlük és az a fajta ragaszkodás és hűség, ami az emberi világban olyan ritka. Ami viszont a mostani véleményemhez a legközelebb áll, az az alkalmazkodás és az őszinte reakciók.

Gyerekkoromban volt egy német juhászkutyánk, Tappancs. Öt éves voltam, mikor kölyökként hozzánk került és 13-14, mikor el kellett őt engednünk. Gyerekként a testvéremnek tekintettem. Valakinek, akivel „megbeszéltem” az iskolai eseményeket és megosztottam a legféltettebb titkaimat. Akivel sokszor úgy aludtunk, hogy ő az ágyamon feküdt összegömbölyödve, én pedig a combjára hajtottam a fejem. Aki mindig megkapta a Kindertojásom felét (ezt egyébként szigorúan tilos, a kutyáknak nincs csoki!!!!) Nem túlzás azt mondanom, hogy családtag és egyben a legjobb barátom is volt.

Ezek után gondolhatjátok, mennyire vettük őt „kutyaszámba”! Akkoriban nekem az ő társasága biztonságot, bizalmat, szeretetet, hűséget, ragaszkodást jelentett és minden kutyában ezeket a tulajdonságokat láttam.

Aztán úgy alakult, hogy kamaszként a tököli menhelyen önkénteskedtem és azt láttam, hogy a kutyák zöme szabadon van, nem csak kennelekben. Verekedés ritkán robbant ki, és még ritkább volt, mikor ebben súlyos sérültek is voltak. (Persze minél kisebb volt a létszám, annál nagyobb volt a béke). Akkor ez nekem annyira természetes volt, hogy igazán fel sem tűnt, hogy hogy a viharban lehetséges ez?! Aztán kutyakiképzőnek kezdtem tanulni (ezt a szót egyébként még mindig nagyon utálom). Ekkor szembesültem azzal, hogy mennyi agresszív, frusztrált, ideges, problémás kutya van a világon. Nekem ez Tököl után nagyon érdekes volt, annál is inkább, mert ott is voltak bőven agresszíven, antiszociálisan viselkedő friss „bekerülők”, akik zöme néhány hét múlva a többiekkel játszott szabadon, vagy ha nagy gáz volt és az istennek se akart beilleszkedni, akkor külön kennelt kapott, ami szintén javított a viselkedésén. Ezek után szembe találtam magam egy csomó, gazdis(!) agresszorral, akik azért jöttek az iskolába, hogy segítsünk nekik. Ez kb. hat éve volt. Azóta folyamatosan figyelem őket, mostmár persze tudatosan, miközben dolgozom velük, és végre meg tudom fogalmazni, hogy ma miért szeretem a kutyákat (és farkasokat is) annyira a gyerekkori véleményemhez képest és talán azt is, hogy mi az, amit a leginkább meg kéne tőlük tanulni.

Irigylem a társadalmukat. Irigylem a viselkedésüket. A társadalmukban, amit nevezzünk falkának, rend van. Mindenkinek megvan a helye és nem véletlenül, vagy protekcióval került oda. A falkavezéré a legnagyobb felelősség, és közben vannak bizonyos „jogok”, amik megilletik. Amíg erős és képes a feladatát ellátni, addig irányít. Mikor gyengül, öregszik, megsérül, vagy bármiért alkalmatlan a feladat ellátására, akkor új vezető lép a helyére. Kutyánál, farkasnál, vagy bármilyen közösségben élő állatnál megfigyelhető ez. Az vezeti a csapatot, aki arra a legalkalmasabb és aki megharcolt azért a pozícióért. A többieket legyőzte, így azok elfogadják, elismerik, követik. Nyilván egy etológus sokkal többet tudna erről mesélni, de alapjába véve így működik az állatok közössége.

A kutyák társadalma tiszta. Szabályok vannak, akiket mindenki betart. Aki nem, azt azonnal megbüntetik. A falka egy egység. Mindenki, a vezér is, ennek az egységnek rendeli alá magát. Ha emberi jelzővel kéne illetni, az önzetlenséget mondanám. „Egy mindenkiért, mindenki egyért!” Viszont pont az benne szép, hogy valójában nem tudnak önzetlenek lenni és önzők sem. Nem tisztességtelenek és közben nem is tisztességesek. Ezek ugyanis emberi tulajdonságok. Érzik, tudják, hogy a közösségüket meg kell védeniük, fenn kell tartaniuk, szabályokat kell követniük és ezt teszik. Mindenki a helyén van, ahol lennie kell. Aki „deviáns”, azt a többiek helyre teszik. Mikor majd képes megharcolni egy magasabb pozícióért, megkaphatja.

A falka olyannyira egységes, hogy nem hagyják magukra egymást veszélyhelyzetben. Ezt a saját kutyáitokon is meg tudjátok nézni. Nekem két kutyusom van, ezt már nyilván tudjátok. Mikor Kitty feszülten elkezd valamit figyelni, amiről nem tudja eldönteni, hogy veszélyes, vagy nem, Luca, a félősebb, mentett „falkatag” azonnal beáll mellé „erősítésnek”. Ugyanez fordítva. „Összetartozunk, egy falka vagyunk, bármi is legyen az, együtt megyünk!” Falkaösztön és kötődés, amivel születnek, és ami életük végéig erősen működik bennük.

A viselkedésüket pedig pontosan az őszinte reakciókért irigylem, amiket már fentebb említettem. Mikor két vadidegen kutya meglátja egymást, azonnal jelzik a másik felé a szándékukat. Ez a legkülönbözőbb lehet, de egyértelműen a kutya aktuális „véleményét” tükrözi. Nincs finomkodás. Nincs képmutatás. Nem azért, mert ők maguk olyan őszinte személyiségek, hanem mert egész egyszerűen képtelen arra, hogy „hazudjanak” a másiknak.

A végére hagytam azt, amit (szerintem nem túlzok) a világon minden ember szeretne megtanulni és törekszik arra, hogy így élje az életét. Ez az „itt és most”, mikor csak a jelen számít. Nos, a kutyák ezzel a csodálatos képességgel születnek. Akció-reakció, ami jellemzi őket.

Éri egy inger, és azonnal reagál rá, nem raktározza el holnapra. Nem rágódik azon, hogy tegnap nem labdáztál vele és nem aggódik azért, hogy vajon öt perc múlva fogsz-e?

Pillanatnyi állapotokat, érzelmeket is érzékelnek, egymásét, a gazdájukét, vagy akár egy idegen emberét is! Ezért van az, hogy ha nyugodtak és magabiztosak vagytok, egész másképp viselkedik a kutyátok, mint mikor idegesek és feszültek vagyok. Majd csak figyeljétek meg! Nem lehet őket átverni.

Ahogy ők a természetes, saját „társadalmukban” léteznek, lélegzetelállító. Nem véletlenül volt Tökölön nyugalom és béke 50-100 kutya között. Az ember intelligens, értelmes lény (állítólag). Itt lenne az ideje, hogy ezt arra használja, hogy nem pusztítja a természetet, hanem picit megáll és elkezd rá figyelni.

Na, nem én, van már kettő, köszönöm! A cím inkább azokra vonatkozik, akik most gondolkoznak abban, hogy kutyájuk legyen. Azt, hogy ez mekkora felelősség, elkötelezettség és mennyi lemondás, már számtalan alkalommal fejtegettem, így most ettől mindenkit megkímélek. Inkább a (hibás) választási szempontokra szeretnék kitérni. A poszt közkívánatra születetett, mert a legkedvesebb kutyakiképző kollégám / barátnőm adta az ötletet.

Történt egyszer, hogy egy budapesti kutyaiskolába ellátogatott egy gazdi a legendásan energikus kutyájával, és elmesélte, hogy valójában csak a szőre színe miatt választotta ezt a fajtát, de fogalma sem volt róla, hogy ez a kutya ennyire igényli a foglalkozást és mozgást. Teljesen kétségbe volt esve és ugyan legyenek szívesek a kedves oktatók és csináljanak valamit rakoncátlan ebzetével!

Persze egy valamirevaló kutyaiskolában nem a kiképzők feladata, hogy foglalkozzanak a gazdik kutyáival, így ez a történet is úgy végződött, hogy a gazdinak kellett a kutya lefárasztásáról gondoskodni, persze segítséggel.

Ez egyetlen példa a sok közül, de persze tudok még! Lássuk a filmeket. A képernyőkön lévő (cel)ebek teljesen meg tudják vezetni azokat az embereket, akiket egy filmmel, mesével, fikcióval, vagy nevezzük bárminek is, meglehet. Szóval, mikor ment a TV-ben a Lassie, mindenki Lassie-t akart magának. A 101 kiskutya után úton-útfélen dalmatákba botlottunk. Rin-Tin-Tin és Rex felügyelő is feladta a leckét a németnyunyóknak, hisz mindenki azt gondolta, hogy a kölykök már úgy születnek, hogy mindent tudnak úgy, mint híres fajtatársaik. Aztán, ha agresszív lett, túl félős, vagy esetleg szökős, tanácstalanul tárták szét a kezüket a laikus gazdik, mert hisz a TV-ben nem ilyen volt. A sort a végtelenségig folytathatnám, de a kedvencemet még muszáj megosztanom Veletek: Hacsi, a leghűségesebb barát. Ismerős? Richard Gere alakítja az akita gazdáját és csak olaj a tűzre, hogy a film megtörtént esetet mesél el. Innentől kezdve „Akitát akarok, mert szép, okos, hűséges és nekem is kell valaki, aki elkísér és elém jön és egyáltalán!!!!” Ne higgyétek, hogy ez a mondat csupán a képzelet szüleménye! Sokakat megríkatott a film, és elhatározták, hogy nekik is kell egy ilyen kutya. Aztán, mikor mindenkire morgott a kiválasztott gazdin kívül, vagy épp agresszív volt más kutyákkal, esetleg idegen emberekkel, vendégekkel, szintén jönnek a hitetlenkedő pillantások, hiszen a filmben nem ilyen volt.

A másik helyzet: „a nagybátyáméknak xy fajtájú kutyája van és az annyira okos, hogy nekem is ilyen kutya kellett, de az enyém egyáltalán nem ilyen nyugodt, kedves, okos, értelmes, stb.” Ennek egy másik változata: „az előző kutyám is ilyen fajta volt, de nem csinált ilyeneket, nem volt vele ennyi bajom!”

Térjünk át a fajtatisztákról a menhelyesekre! Az internet korában, mikor szinte mindent online intézünk, nyilvánvaló, hogy a kutyaválasztásnak is ez a legegyszerűbb útja. „Jaaaj, olyan szépen néz ezen a fotón! Olyan kis elhagyatott, menjünk el érte!” Aztán kiderül, hogy nem csak a gyámoltalanul néző, elesett kis állatot, hanem esetleges viselkedési problémáit, szorongásait, félelmeit, lelki és testi sérüléseit is hazavisszük. Ez nagyon dicséretes és szép dolog, de tudunk mi ezzel kezdeni valamit? Képesek vagyunk rá, hogy segítsünk neki? Vagy rájövünk, hogy ez a helyzet tarthatatlan, a kutya „képtelen beilleszkedni” és inkább visszavisszük?

Egy érdekes menhelyes történet: „Azért választottuk őt, mert annyira nyugodtan feküdt a kennelben. Kiegyensúlyozottnak és problémamentesnek tűnt. Aztán itthon mindenkire morog, nem engedi, hogy megközelítsem, ha eszik és más kutyáknak is nekimegy”. A gazdik útja egy kutyaiskola szocializációs órájára vezetett és nem az állatmenhelyre, de a történet valós. Miről is volt szó igazán? A kutya azért feküdt oly nyugodtan, mert egy domináns, magabiztos állatról volt szó. Nem látta szükségét annak, hogy majd’ kiugorjon a bőréből és „puncsoljon az alattvalóknak”, akik elmennek a kennel előtt. Otthon viszont meg kellett kicsit rendszabályozni az engedetlen falkatagokat, hogy tudják, hol a helyük!

Minden kedves olvasót megkérek, hogy ne értsék félre a posztot! Lesarkított példákat hoztam és egyáltalán nem biztos, hogy a „vegyünk egy Lessie-t itthonra”-ötlet balul sül el. Lehet, hogy egy életre szóló barátság lesz belőle egy csodálatos kutyával.

Csupán arra szerettem volna rávilágítani, hogy nem szerencsés sztereotípiákkal és elvárásokkal nekivágni az „ebszerzésnek”.

Még, ha utána is olvas az ember egy-egy fajtának, egyáltalán nem biztos, hogy az ő kutyája is olvasta ugyanazt a könyvet…. Minden kutya elsősorban KUTYA és csak utána tacskó, bobtail, foxi, stb. Persze vannak fajtajellegzetességek, de a nevelés és a megfelelő hozzáállás befolyásolja leginkább a kutya viselkedését! Persze, ha energikusak és kiránduló, sportoló, örökmozgó életet élünk, inkább mi válasszuk magunk mellé az előbb említett foxit, mint azok, akik épp ellenkező életvitelt folytatnak.

Ebből a szempontból a menhelyi ebeknél nagyon fontos, hogy a hozzáértő, a kutyákat jól ismerő gondozók mit mesélnek a kiválasztottról. Hogy kicsit bonyolítsam a helyzetet: ezt sem szabad készpénznek vennünk, mert az, hogy valahogyan viselkedik egy állatmenhelyen, nem feltétlenül jelenti azt, hogy az otthoni közegben is ugyanúgy fog, de legalább egy támpontot kapunk.

Kb 7 évig dolgoztam önkéntesként menhelyen. Volt olyan időszak, hogy csak az iskolai szünetekben, de olyan is volt, hogy 2 hónapig kint laktam. Reggeltől estig láttam őket, együtt voltunk, követtem az életüket. Ennek tükrében írom most a következő sorokat: ha úgy érezzük, hogy egy kutya kiválasztott minket és ha nem is fedi teljesen az elképzeléseinket, de megtehetjük, hogy hazavisszük, higgyünk neki és válasszuk őt!

Filmbe illő történeteket mesélhetnék Nektek arról, ahogyan a kutyák választanak. A kedvencem Mazsi volt. Igazi, bivalyerős, izmos, kemény(nek tűnő) amstaff-keverék. Tudjátok, a „harcikutya”. Mazsi fejét néhány vicces kedvű „ember” leöntötte savval még kölyökkorában. A szőr soha nem nőtt ki a sérült területen (persze ez legyen a legnagyobb baja), így látszott is, hogy a folyadék merre haladt. Szinte az egész fejtető kopasz volt és a szeme mellett is volt egy csík, ahol nem nőtt szőr, de ezzel együtt, vagy tán éppen ezért, gyönyörű volt. Ez a nagy, vérengző fenevad azzal töltötte a napjait, hogy sípolós játékokat rágcsált a menhely sufnijában, elvonulva a többiektől. Mikor érdeklődők jöttek, akkor sem bújt elő, mert fontosabb dolgokkal foglalatoskodott (értsd: sípolt). Aztán egyszer, mikor vendégek jöttek kutyanézőbe, kislattyogott, odasétált hozzájuk és az egyiküknek dőlt. Miután a gazdijelöltek megtudták, hogy ez mennyire nem vall rá, függetlenül eredeti elképzelésüktől, hazavitték. Még egy darabig követtük az életét, de azon kívül, hogy jól van, remekül érzi magát és imádják egymást a gazdikkal, semmi más nem történt, de nekünk ez éppen elég is volt.

…. szívás, egyetlen szóval jellemezve. A szerencsésebbeket ez a problémakör nem érinti, mert a kutya átalussza a „krízisidőszakot”, vagy a legkevésbé sem foglalkozik vele. Első kutyusunkkal nekünk sem volt problémánk, aztán jött a shih-tzu… Az első három év minden probléma nélkül zajlott. Dörgés, villámlás, petárda, tűzijáték, minden jöhetett, Kitty nem törődött vele. Aztán négy éves lett és elkezdett félni. Nyilván nem varázsütésre, de nem tudjuk, hogy mi váltotta ki nála. Talán otthon sem voltunk, mikor történt valami, amitől megijedt. A lényeg, hogy azóta már az esőcseppek koppanásai az ablakpárkányon is halálra rémíti, mert tudja, hogy dörgés is következhet utána, és biztos, ami biztos, ő már előre fél.

A családban én vagyok az egyetlen, aki hivatásszerűen foglalkozik kutyákkal, így a sajátjaimhoz is máshogy állok, mint a többiek. Ennek az az eredménye, hogy Kitty megtisztel azzal, hogy egyedül az én arcomba nem mászik bele lihegve, gülü szemeit méginkább kidüllesztve, felébresztve így az éjszaka közepén. (Mindenki mással lelkifurdalás nélkül megcsinálja).

A kis személyes kitérő után lássuk a tényeket: a kutya továbbra sem ember. Ha fél valamitől, és én felveszem, simogatom, ölelgetem, miközben fennhangon ismételgetem, hogy nincs baj, valószínűleg annyit fog megérteni belőle, hogy most nagyon kell félni, mert gazdi folyamatosan simogat, miközben én rettegek (azaz pozitívan megerősít abban, hogy félek). A másik véglet a tiltás. Persze, nyilván nem kell megvárni, míg átkaparja a falat a szomszédba, de egy félő kutyát túl erősen tiltani nem szerencsés, mert nem elég a stressz, ami alapból benne van, még mi is teszünk rá egy jó nagy lapáttal. Most, hogy ilyen szépen elmondtam, mi nem túl jó egy ilyen helyzetben, talán arra is ki kéne térnem, hogy mi az, ami meg igen.  Az alapvető, technikai dolgokat, úgy mint pórázon séta, kerítésmegerősítés, biléta a nyakörvre stb. most tegyük zárójelbe. Napok óta ez folyik a csapból is, teljesen jogosan, hiszen még ennek ellenére is rengeteg kutya fog elveszni Szilveszterkor, ahogy ez minden évben lenni szokott.

Inkább a lélektani részére térnék ki. Olcsó és elcsépelt közhelynek tűnik, hogy maradj nyugodt. Nem az a lényeg, hogy próbálj nyugodt maradni, hanem, hogy tényleg legyél is az. Petárdáznak? Na és?! Nem történt semmi. Ha fennhangon elkezded szidni ”kedves embertársad” felmenőit, azzal nem segítesz. A kutyád persze egyébként is megijed. Ha nem veszel róla tudomást, akkor is stresszelni, menekülni, kaparni fog. Van olyan kutya, aki veled akar kontaktust felvenni, ilyenkor működhet ez a módszer, de más esetben bizony érdemes figyelembe venni őt. Azt már megbeszéltük, hogy tiltani, dicsérni nem szerencsés. Én a kizökkentésre szavazok. Nagyon nehéz, és minél jobban fél, annál nehezebb, de ez működik, legalábbis nekem bejött. Feladatokat adok neki. Egyszerűeket. Jöjjön ide, nézzen rám. Játszom vele. Elszaladok előle, fusson utánam. Fogocskázunk. A kedvenc plüssállatkájával piszkálom, míg a zsákmányösztöne elő nem jön és nem kezdi el elkapdosni, rázni, stb… Eközben persze nagyon infantilisnek és idiótának tűnök, hisz fennhangon bíztatom, lelkesítem. A lényeg, hogy a feszültség oldásával elviselhetőnek teszem számára a „háborús övezetet”. Mikor látom, hogy nem a félelmeivel van elfoglalva, hanem bármi mással, azonnal megdicsérem, akár jutalomfalatokkal is.

Nincs olyan módszer, ami minden kutyánál beválik (olyan van, ami egyiknél sem működik, ld fentebb). Ha lenne, nem lenne gond a Szilveszterrel, mert átvészelnénk könnyen. Mindenkinek ki kell tapasztalnia, hogy az ő kutyája milyen mértékben fél és mi az, ami a leginkább működik. Valakinek elég, ha egy zárt, sötét helyet biztosít az ebnek, mert ott biztonságban fogja érezni magát. Mások a Szilveszter reggeli/ délelőtti lefárasztás mellett szavaznak, hogy a kutya kidőljön estére. Megint mások elutaznak, vagy nyugtatót adnak kedvencüknek. Ez utóbbinál nagyon-nagyon fontos az állatorvos! Szakember nélkül ne adjunk be semmilyen gyógyert, mert nagyon nem mindegy, hogy miből, mennyit és mikortól kezdjük gyógyszerezni!!!! Mindenki máshogy próbálkozik és nem is célom, hogy megmondjam a tutit. Inkább a „mit ne csinálj semmi esetre sem” -részre szerettem volna felhívni a figyelmet.

… a lényeget pedig majd’ elfelejtettem: azzal, hogy igyekszünk védekezni ellene, a probléma még nem tűnik el. A petárdázás bűncselekmény. Ha petárdázó „embert” láttok, jusson eszetekbe, hogy amit csinál, nem legális. Persze, nyilván nem fogják bilincsben elhurcolni, ha felhívjátok a rendőrséget, de valahol akkor is el kell kezdeni….

Az megint más kérdés, hogy milyen eltorzult, paradox helyzet az, hogy dec 24-én még mindenki szeret mindenkit és az áldott karácsony szelleme lengi körül a társadalmat, majd eltelik egy hét és sokan fékevesztett őrültek módjára viselkednek, és cél nélkül durrogtatnak, mintha minimum háború lenne. Ennyit a társadalombírálatról. A lényeg, hogy vigyázzatok a kutyáitokra/ cicáitokra, ha pedig január első napjaiban kóbor kutyát találtok, vigyétek állatorvoshoz chipet leolvasni, mert nagy a valószínűsége, hogy nem is annyira kóbor….

A következő posztot nem a Szilveszter, de még csak nem is az ünnepi láz ihlette. Alapfokú tanfolyamot tartok a kutyasuliban és tegnap feltettek nekem egy kérdést. Ez még önmagában nem hírértékű, hisz hála az égnek, nagyon jó kis csoportom van! Motiváltak, érdeklődnek és kérdeznek. Ezúton is nagy-nagy dicséret nekik! Ez azonban egy nagyon egyszerű kérdés volt, amit képtelenség egyszerűen megválaszolni, és nem is teszik fel nekem naponta, pedig vajon hány gazdi fejében fordulhat meg úgy, hogy nem merik kimondani, én meg bele se gondolok, hogy az eszükbe jut?!

Az óra végén volt egy kis akció. Némi külső ráhatást kellett alkalmaznunk egy rakoncátlan szetterkisasszonynál, akinek minden egyes falevelet fontosabb megszimatolni, mint az, hogy hívásra a gazdihoz menjen. Miután meggyőztük róla, hogy a gazdinál a legjobb és igenis be kell menni, ha hívják, a pár odajött hozzám és a következő kérdést tették fel:

„Mit csinálunk rosszul? Olyan érzés, mintha nem szeretne minket. Mit rontunk el?”

Kicsit összeszorult a szívem, hiszen bennem ez fel sem merült. Eszembe nem jutott, hogy ezt sokan úgy élik meg, hogy a kutya „nem szereti” őket. Ezt teszi a többéves kiképzősködés. Már egészen más szemmel nézem ezeket a kis szőrös szörnyeket, mint régen.

Azért szeretném most megírni ezt a bejegyzést, hogy minél több gazdihoz eljusson, aki valaha is ilyet gondolt, hogy hogyan is működik valójában a dolog.

A kutyák háziasított farkasok. Ezáltal az ösztönkészletük óriási százalékban megegyezik a ragadozó ős ösztöneivel, de a háziasítás hatása miatt vannak tulajdonságaik, amik messze nem hasonlítanak már a farkasokéhoz. A falkaösztön viszont nem ide tartozik. A falkaösztön rendkívül erős mind a két fajban. Az összetartozás, az egymás védelmezése, a kötődés. Ezt, mi emberek persze szeretetnek fordítjuk. Mikor hívjuk a kutyánkat és az fittyet hányva a szavunkra notóriusan nem jön oda, szimatol, elszalad, játszik, vagy egyszerűen csak oda se fordul, inkább a tekintéllyel van problémánk. Attól, hogy a kutya kötődik hozzánk, és otthon bármikor jön, ha hívjuk, még nem fog kint a parkban, erdőben, stb. is hanyatt-homlok szaladni a hívószóra. Lehet kötődés köztünk, figyel is ránk, tudja, hogy egy falka vagyunk, csak épp ott van némi félreértés, hogy ki vezet kit. A falka egyik nagy előnye a szervezettség, a hierarchia. A falka nem egy céltalan tömeg, egy „kupleráj”. A falkában helyek vannak, pozíciók és szerepek.

Amíg a kutya felettünk érzi magát, addig nem fog hívásra jönni, ha nincs kedve. Akkor sem, ha kötődés egyébként van. Amíg a tekintély nincs a helyén, addig tudja, hogy nincs hatalmunk és ha akar, akár el is szaladhat tőlünk az ellenkező irányba. A helyzet akkor változik meg a fejében, mikor tudatosul benne, hogy a Gazda az irányító, be kell állni mögé és követni, mert ő az, aki a falkát elvezeti akárhová is. Feltétel nélkül meg fog benne bízni, és ha ő majd azt mondja, hogy most menni kell, akkor a kutyának kötelessége abbahagyni, amit éppen csinál és rohanni hozzá.

Lássunk egy egyszerű példát: Tételezzük fel, hogy van egy páréves kislány és az anyukája. Lemennek a játszótérre. Ott Anyu találkozik egy barátnőjével, és beszédbe elegyednek. A kislány arrébb játszik és odakiabál, hogy Anyu menjen oda hozzá. Valószínűleg, ha nincs kedve, Anyu visszaszól, hogy mindjárt, de most beszélget. Ellenben, ha a dolog fordítva történik, nem egyedi eset, hogy Anya odakiált, hogy mostmár menni kéne, és a kislány összepakol és indul, mert tudja, hogy Anyára hallgatni kell. Ha mégis bepróbálkozik, hogy nem akar menni, valószínűleg nem marad „megtorlás” nélkül. A kutya is hasonlóan működik. Attól, hogy valakihez kötődik, még nem fog hozzá bemenni, ha van jobb dolga is. Ellenben, aki kivívja a tiszteletet, annak feltétel nélkül engedelmeskedni fog.

Korábban már írtam róla, hogy a kutyának szüksége van egy ilyen vezetőre, de valójában, mi emberek is nyugodtabbak vagyunk, ha a kutyánk minden körülmények között hallgat ránk. Nekünk is szükségünk van arra, hogy a kutyánk vezetői legyünk.

Persze, jöhet a kérdés, hogy ezt mégis hogyan érjük el…. Az a rossz hírem van, hogy nagyon kevesen csinálják jól ösztönösen. Így a „mit rontottunk el” kérdésre a válasz a „semmit”, illetve inkább  „semmi olyat, amit a többség ne rontana el”. Következetesség, tiltás és jutalmazás is helyet kell, hogy kapjon a kapcsolatunkban a kutyánkkal, a megfelelő helyen és a megfelelő módon. Ez az igazán nehéz, de senki ne gondolja azt, hogy azért mert bár ő a szívét-lelkét kiteszi és a kutyája mégsem figyel rá, az feltétlenül azt jelenti, hogy nem szereti, illetve amit én jobban szeretek használni, hogy nem kötődik hozzá. Tenni kell azért, hogy a kutya elfogadjon bennünket magasabb rendű falkatagnak, de ha ez megtörténik, fel sem merül majd bennünk, hogy valamit rosszul csinálunk.

Közelednek az ünnepek, Miki bácsi ma este már meg is érkezik és hoz csokoládát (ezt a szót ma találtam ki egy véletlen elírás kapcsán és azóta is nagyon tetszik :-))) ). Nyilván mindenki örülne egy láda csokinak, legalábbis én nagyon! Szóval a Mikulás hoz mindenféle édességet, aztán két hét és már itt a Jézuska is. A Szilveszterről majd egy külön írásban értekezem.

A Mikulás és Jézuska kapcsán szeretnék most írni Nektek.

A csokoláda nagyon hasznos és finom tud lenni, de még az ünnepek mámorában se feledkezzetek meg róla, hogy a kutyáitok NEM emberi gyomorral rendelkeznek.  A kutyacsokit és mindenféle jutalomfalatokat ilyenkor lelkiismeret-furdalás nélkül elő lehet kapni és osztogatni az ebnek, persze csak módjával. Nem szeretem a kutya-gyerek párhuzamot, de ez olyan, mintha egy újszülött csecsemőnek csokimikulást tömnénk a kis fogatlan szájába, és várnánk, hogy örüljön. Az ő kis gyomra még nincs erre felkészülve, nem való neki. A kutyáinknak sem. Ha a babának kedveskedni akarok, bébidesszertet veszek, ha a kutyámnak akarok örömet okozni, kutyáknak való jutalomfalatot veszek, akár olyat, amit nem kap az év minden napján.

Ennyit az étkezésről.

A karácsony egy kivételes nap az emberek számára. Én személy szerint annyira nem szoktam „karácsonyi hangulatba” kerülni varázsütésre, de azt viszont megfigyeltem, hogy nagyon furán vagyunk beprogramozva, mi emberek. Ilyenkor ugyanis, ha nem is kerülünk az ünnep bűvkörébe, azért szívesebben segítünk, adunk, gondoskodunk. Mégiscsak ez a „szeretet ünnepe”, hát valahogy átállunk erre az üzemmódra.

Én most arra szeretnélek kérni Benneteket, hogy ne csak az emberekre gondoljatok. Jó, persze ez egy kutyás blog, így nyilván mellettük kampányolok, de most komolyan! Igaz, nem a legjobb minőségű tápokat, de akár 1-2 ezer forintért is lehet venni igen nagy kiszerelésű kutyaeledeleket. Nem vagyok a legalja márkák híve, de még azok is jobbak annál, minthogy ne tudjanak mit enni a gazdátlanok. Télen, hidegben egyébként is több ételre van szükségük.

Ha van esetleg olyan kutyaismerősötök, aki nélkülözni kényszerül, állatmenhely, vagy egyesület, akiknek elkél a segítség és módotokban áll, szánjatok rá annyit, amennyit még nem éreztek soknak. Nekik egész biztosan hatalmas segítség lesz, figyelembe véve az általános állapotokat állatvédelem-fronton. Akár kiselejtezett tálak, pórázok, plédek is nagy szolgálatot tehetnek.

Nem fogok kampányszöveget írni, de kitaláltam, hogy nevezem Lucát egy fotópályázatra, mert rendkívül cuki, fotogén és elragadó. :) Persze az ő beleegyezésével.  ;-) A nyeremény nagyobb mennyiségű táp, vagy konzerv. Mi ezt teljes egészében szeretnénk felajánlani egy szabolcsi menhelynek, ahol szintén egyik napról a másikra élnek az ebek. Aki úgy érzi, egy-két szavazattal segítsen be, hátha nyerünk :-)

https://facebook.antavo.com/Ccs/Q/BvQ/?oid=s8H

Kellemes ünnepeket Nektek és hamarosan jövök a Szilveszterrel!

Ami most következik, arról nem szeretünk beszélni. Látni sem és hallani sem szeretjük az ilyen történeteket, mégis jelen vannak, bele-belefutunk, elszörnyedünk, felháborodunk, elkeseredünk, aztán továbbmegyünk. Nem régóta, talán egy fél éve regisztráltam a Facebookra. Szinte azonnal „lájkoltam” (nagyon béna szó) az Állatvédőrség munkáját, mert egyetértek a céljaikkal. Igen ám, de ez automatikusan magával hozta, hogy nap mint nap szembesültem mindenféle horror történettel általában fotóval is illusztrálva. Ebből a szempontból sajnos már nem vagyok olyan érzékeny, mint égen. Nem török össze, hisz közel 10 évig önkénteskedtem állatmenhelyen. Más kérdés, hogy akkor tudtam, hogy hova megyek és mivel találkozhatom, különösen egy-két év után. Itt viszont gyanútlanul beléptem az oldalra és már kaptam is az arcomba az „áldást”. Végül kénytelen voltam „unlájkolni”, vagy „mégsem tetszikelni”, mert lassan azon kaptam magam, hogy szorongok minden oldalra lépés előtt.

Erről a döntésemről a (számomra) legutolsó történet győzött meg igazán. Nem részletezem. A lényeg, hogy az állatkínzás elkövetője egy 13 éves fiú egy kis faluban, a mélyszegénység kellős közepén, masszív alkoholista szülőkkel. Emlékeim szerint a családból való kiemelés is szóba került. Nem titkolom, de nem is reklámozom, hogy az ELTE-n végeztem szociális munka szakon. Tanultuk és egyébként diploma nélkül is nyilvánvaló, hogy a különböző devianciák hová vezetnek, és ami a legszörnyűbb: újratermelődnek. A szociális háló olyan, amilyen. A gyermekvédelemnek van rendszere, működik, ahogy működik…. Ha ez a gyermek 13 évig élt egy számára igencsak destruktív családban, akkor képzelhetitek, hogy hogyan működik. Ami viszont elgondolkodtató: az állatvédelemnek miért nincs egy egysége? Mert, amit én látok az a következő: különféle szervezetek, civilek, magánszemélyek erejükön felül próbálják ellátni, elhelyezni, gyógyítani, rehabilitálni az ilyen 13 éves fiú és kortól és nemtől független társai rémtetteinek „szerencsés túlélő” áldozatait. Szó szerint pénzt kéregetnek egy-egy védencüknek és minden napra jut belőlük bőven. (Minden NAPRA!)  Azért, mert az állam ezt nem finanszírozza. Saját zsebből kell megoldani. Ez persze a különböző szervezetek között is versenyt és ellenségeskedést szül, a mai állatvédelmi helyzetnek pedig pontosan ez nem hiányzik.

Kénytelen vagyok feltenni a kérdést: mitől kevesebb az állatvédelem, mint bármelyik más védelmi rendszer? Gyermekvédelem, családvédelem, a hajléktalanok védelme, hogy tovább ne menjünk, az emberi jogok védelme?  Mert mi emberek vagyunk? Az evolúció csúcsa? Ők meg „csak” állatok? Nekik nem lehetnek jogaik? Pontosan azért, mert ránk vannak utalva, még nagyobb felelősség kellene, hogy legyen a védelmük.

Az ezzel kapcsolatos állami szerepvállalásról pedig igen hosszasan lehetne értekezni. Egynél több kutya nem utazhat tömegközlekedésen, távolsági buszon, már erdőben sem szaladgálhatnak, mert bármikor büntetlenül lelőhetik őket, póráz nélkül ki se lépjünk velük az utcára és a kijelölt (sokszor igen silány méretű és minőségű) futtatókon kívül tilos szabadon engedni őket. Miért születnek olyan törvények, amik egyre nagyobb szakadékot húznak kutyák és emberek közé? Miért sugallják ezekkel azt, hogy a kutyák veszélyesek és félni kell tőlük? Miért nem koncentrálnak inkább arra, hogy aki nem ismeri jól ezeket a csodálatos lényeket, inkább kíváncsi legyen rájuk, mintsem, hogy tartson tőlük? Amennyiben a kormány nem „antikutyás politikát” folytatna, talán az általános vélekedés is megváltozna és valamicskét enyhülhetne az állatvédelem egyébként rendkívül nehéz helyzete.

Ugyan ne legyen már természetes dolog, hogy egyszerűen megunnak emberek házkiedvenceket és az utcára/sintértelepre/ menhelyre dobják, jobb esetben használt tárgyként reklámozzák valami hirdetési oldalon, vagy azért tartanak kutyát, hogy abból anyagi hasznuk származzon az állat egészségi állapotát, szükségleteit, esetleges sérüléseit és a megfelelő körülményeket totálisan figyelmen kívül hagyva, hogy a gyerekek azzal szórakoznak, hogy ki tud nagyobb fájdalmat okozni a többnyire előre ártalmatlanított kutyának, macskának, nyúlnak, hörcsögnek… és még sorolhatnám. Igenis, vannak az állatoknak is jogaik, de ők nem tudják érvényesíteni és bizony sokszor az emberek keze is meg van kötve. Hiába van állatvédelmi törvény. Ahhoz képest, amit fentebb írtam a napi több rettenetes esetről, szenzáció-számba megy, ha egy-egy ilyet szankció követ.

Valahogy úgy érzem, hogy Magyarországon az, hogy valaki felemeli a hangját az állatok védelme érdekében, az biztos „nagyon ráér”, „magányos”, „van valami defektje, mert miért nem inkább az emberekkel foglalkozik”, stb. Továbbra sem értem, hogy miért lenne természetellenes és furcsa ez, különösen, ha figyelembe vesszük, hogy hány bántalmazott állat válik később emberre veszélyessé. Ha már nem is az állatok szeretet miatt, az emberek védelme érdekében is fontos lenne nagyobb jelentőséget tulajdonítani a horror-sztorik megfékezésének. Egy kiegyensúlyozott, megfelelően nevelt kutya nem ellenség. Állítólag a legjobb barátunk, csak ezt néhány ember már rég elfelejtette. Nem mondom, hogy mostantól el kell várni azt, hogy mindenki szeresse az állatokat, de a bántalmazásuk megfékezése nem kizárólag az állatvédők, vagy az állam dolga (lenne). Az már mindenkinek a saját felelőssége, hogy mire neveli a gyerekét, milyen példát mutat a környezetének. Nem kell hazavinni, befogadni őket, adakozni nekik, önkénteskedni, még csak megsimogatni se kell, de az alapvető, hogy ne bántsuk azokat, akik minket sem bántanak. 

A kutyakiképzés első és legfontosabb szabálya, amit mindenkinek el kell fogadnia, hogy csak azt tekinthetjük problémának, ami a gazda számára is az. Mivel az a képzés, ami ér is valamit, háromszereplős (kutya, kiképző, GAZDA), így értelemszerűen csak közösen megvalósítandó célokat tűzhetünk ki. Én kiképzőként hiába tartom gondnak, ha a kutya például játék közben morog. Ha a gazda számára ez cuki, akkor nem fog rajta változtatni. A következőkben szeretnék megosztani Veletek egy-két olyan szituációt és viselkedési zavart, ahol nem volt túl őszinte a gazdi kommunikációja felém. Ez röviden annyit jelent, hogy tudta ő, hogy a kutyája bizonyos viselkedése nem helyes, és kifelé ezt is kommunikálta, de nyilvánvaló volt, hogy ez csak a közönségnek szól, valójában nem akar rajta változtatni, így bármit is tanácsoltam volna, valószínűleg az életben nem került volna betartásra. Az állateledel bolti eladóskodásom ezen helyzetek melegágya volt, így innen választottam a gyöngyszemeket.

1. Gazdi: „Jaj, ez a kiskutya olyan válogatós! Egyszer megveszek neki valamit, azt másnap már meg se szagolja, és jöhetek ide magukhoz minden nap, hogy kiszolgáljam az igényeit! Nagyon sokba van már ez a kutya.”

Eközben: Gazdi szeme csillog a gyönyörűségtől, hogy van kiről gondoskodni, van kit kényeztetni és van kivel „babázni”, mintha csak egy válogatós kisgyerekről beszélne. Élvezettel válogat a különböző ízesítések és márkák között, naponta hosszú perceket tölt a boltban és közben persze történeteket mesél a kiskutyájáról.

Tanács azoknak, akiket ez VALÓBAN zavar: Ha a kutya éhes, eszik. Szinte az összes érzékszerve sokkal fejlettebb, mint a miénk, az ízlelést leszámítva. Persze nyilván van, amit szívesebben fogyaszt és van, amit kevésbé, de közel sem olyan nagy a jelentősége az ételek ízének az ő esetében, mint az emberében. Ha valóban azt szeretnéd, hogy a kutyád ne válogasson, tedd ki neki a kaját, és ha nem eszi, rakd el! Másnap valószínűleg lelkesebb lesz. Ha mégsem, akkor ugyanez a forgatókönyv egészen addig, míg nem eszi meg. Figyelem: ez csak akkor érvényes, ha az étel tényleg ehető a számára! Volt „szerencsém” egy állatmenhelyhez évekkel ezelőtt, ahol a kutyák konkrétan romlott húst kaptak, a vezető meg közölte, hogy azért nem esznek, mert nem éhesek. Nos, ami azt illeti, majdnem gazdagítottam a menhely létszámát egy rókával, de a részletekbe nem mennék bele.

2. Gazdi: Fiatal, csinos hölgy lép be a boltba kiskabátos törpeterminátorával. Kolléganő lehajol a kutyushoz, hogy megsimogassa. A kutya vicsorogva támad ki, gazdi éppen, hogy vissza tudja rántani a pórázt. Én már nem lepődöm meg, hisz előző héten az én kezem akarta letépni, de elfelejtettem említeni a kolléganőmnek…. Véletlenül… tényleg. Gazdi a következőként reagálja le: „Elnézést kérek, hogy ilyen hülye a kutya, de egyszerűen csak nekem hagyja, hogy megsimogassam! Mindig ilyen undok másokkal, nem tudok vele mit kezdeni!”.

Eközben: Van mellette egy erős és veszélyes „férfi”, még akkor is, ha ez az illető kb 6 kg és történetesen kutya. Gazdinak hatalma van felette, mivel „csak neki engedi meg, hogy megsimogassa”. Nagyon nehezére esik leplezni a büszkeségét.

Tanács azoknak, akiket ez VALÓBAN zavar: Ha a kiskutya ennyire agresszív, nem csak közveszélyes, hanem önveszélyes is. Vagy olyan embert/ kutyát támad meg, aki ezt nem veszi jó néven, és kárt tesz benne, vagy úgy okoz kárt saját magának, hogy állandóan stresszel és idegeskedik, ezáltal fogékony lesz a betegségekre. Valljuk be, hogy az ilyen típusú kiskutyák nem épp a nyugalom és harmónia szobrai. Az, hogy erősen védelmezi a gazdáját, azt jelenti, hogy feladatának érzi a falka védelmét, mert a gazdit alkalmatlannak tartja rá. Az ilyen viselkedést minden esetben tiltani kell. A kicsattogásig el sem szabad jutni, már a morgás megérik egy jó kemény grabancfogásra és egy határozott „Nem!”-re. Aki tart a kutyája harapásától, az kérje szakember segítségét, hogy láthassa, mi a teendő ilyenkor. Persze a mellékelt példa nem csak kistestű kutyákra vonatkozik!!!!
 

3. példa szigorúan 18 éven felülieknek:

Gazdi: „Az én Fifim olyan kis fickós, hogy még a párnával, meg a lábammal is huncutkodik. Borzasztó, és nem akarja abbahagyni!”.

Eközben: Micsoda férfi az, aki még a legyet is röptében! Meg persze a széket, asztalt, párnát… Férfi gazdik esetében: a kutyám olyan macho, mint én magam! Nőknél: a kutyám egy igazi kis Don Juan, rendelkezvén emberi változata minden irigylésre méltó tulajdonságával.

Tanács azoknak, akiket ez VALÓBAN zavar: A kutyák ezzel a viselkedéssel inkább mutatnak dominanciát, mint szexuális vágyat. Azaz, ily módon nyomják le gazdájukat a falkarangsorban és jelzik neki felsőbbrendűségüket. Kicsi rá az esély, hogy a gazdi lábának olyan illata van a kutya számára, mint egy tüzelő szukának. Ez vonatkozik a párnára és minden egyéb tárgyra/ élőlényre is. (Egyébként ez egy nőstény kutyákra is jellemző viselkedés, szintén dominancia miatt). Korábban már leírtam, miért rossz, ha a kutya a domináns fél, ha ő alkot szabályokat, stb. A dominancia minden jellegű megnyilvánulását tiltani kell, ezt is beleértve. A tiltás módját lásd az agresszió-problémánál, eggyel feljebb!

4. Gazdi: „Szegény Fifikém, mindig úgy sír, mikor elmegyünk otthonról, mert annyira fél egyedül. Már a szomszédok is szóltak, de nem tudunk vele mit csinálni”.

Eközben: A Gazdinak szemmel láthatólag tetszik, hogy ilyen fontos valakinek, hogy így ragaszkodnak hozzá és szeretik, hogy van olyan élőlény, akinek az életében ő a mentsvár.

Tanács azoknak, akiket ez VALÓBAN zavar: A modern kutyakiképzésben már általánosan elfogadott nézet, hogy ilyenkor a kutya nem attól fél, hogy egyedül marad, hanem a gazdáját félti, és attól retteg, hogy mi fog történni Gazdival addig, míg ő nem képes védelmezni, hisz külön vannak egymástól. Ezért is van a kitörő öröm hazaérkezéskor: „Jaj, de örülök, hogy túlélted nélkülem a kinti, veszélyes világot!” Ilyen esetekben érdemes szakember segítségét kérni, megkérdezni, hogy mi a teendő, mert a probléma összetett. Szerencsésebbeknél megoldódik azzal, ha egyszerűen elkezdenek nem tudomást venni a kutyáról induláskor és érkezéskor. Nem köszönnek el tőle és nem üdvözlik. Ha minden jól megy, a szeparációs szorongás így magától elmúlik.

Ezek voltak a kedvenceim, de persze aki olyan helyen dolgozik, ahol sok gazdi megfordul, annak minden napra akad egy ilyen története. Nem győzöm hangsúlyozni, a kutya nem szőrös és négylábú, ugató ember! Ami szerintünk vicces, vagy aranyos, vagy menő viselkedés, az sokszor valójában viselkedési probléma, amit a stressz, a félelem, az idegesség, a gazdával szembeni dominancia vált ki nála, ami pedig a nem megfelelő falkasorrendből fakad és lám, megint ide lyukadtunk ki….
 

Most, hogy megismertétek Luca történetét és láttátok a róla készült két kép közti különbséget, nem lesz meglepő a vallomásom: Lulu bizony elhízott. Ami hagyján, de a legrosszabb, hogy nála is áll az örök probléma, nevezetesen, hogy azok a plusz kg-ok szinte észrevétlenül mentek fel és egyáltalán nem akarnak lejönni. A kutya helyes táplálása alapvető fontosságú, de nem szabad figyelmen kívül hagyni az egyéni jellemzőket sem. A két kutyám ugyanannyi adagot eszik. Kitty 6 kg-os és gyors az anyagcseréje, Luca most kb 9 kg, de neki viszont lassú. Azt szoktam mondani, hogy már attól is hízik, ha csak ránéz az ételre. Figyelembe kell venni a mozgásigényt is, mert csak úgy, mint nálunk, az ő esetükben is rendkívül fontos a rendszeres sport. (Itt nem kell nagy dolgokra gondolni, csupán kiadós sétákra, ideális esetben labdázásokkal kiegészítve). Tehát a kisasszony fogyókúra alatt áll, de a táplálkozása az első perctől kezdve a minőségi eledelekre korlátozódott, ami az egészségi állapota és az immunrendszere erősítése céljából alapvető volt. Na de milyen is a minőségi táp? Előre leszögezem, nem vagyok nagy táplálkozási tanácsadó és szakértő, de azokat az alapvető dolgokat mindenképp szeretném megosztani Veletek, amit sokan nem tudnak, mert téves infók keringenek a köztudatban.

A legviccesebb az egészben, hogy nem létezik egy objektív mérték, vagy „számegyenes”, amibe besorolhatjuk a tápokat és az kiadja, hogy gagyi, közepes, jó, prémium, szuperprémium, hiper-szuperprémium az adott kaja. Ez egyéni megítélés kérdése. Persze a legalja, meg a középkategória az összetétel alapján könnyen kiszűrhető, de a jobb minőségű tápoknál már erősen elmosódnak a határok és hirtelen minden prémium lesz. A helyes táplálás nagyon fontos a kutyánknak. Gondoljatok bele az egyszerű helyzetbe: mi ideális esetben eléldegélünk hét-nyolc évtizedig is, vagy még tovább. A kutyánknak viszont egyetlen egy jut. Nekünk van időnk csiszolni a helytelen táplálkozásunkon, és ha bele is fér néha egy kis süti, csoki, cukorka és egyéb nasik, az egészséges életmódra áttérni akár 30-40 évesen is lehetséges, vagy még később. Kedvencünknek nincs ennyi ideje és ha ilyenekkel etetjük, mert „úgy szereti”, „úgy néz” és „úgy kéri”, még azt a kevés együtt töltött időt is képesek vagyunk megkurtítani. Tehát édességek kizárva, mert a nagy-nagy szeretetünkből jól kiszúrunk a kutyával. A másik kényes téma: kutyakonzerv. Nos, a rossz hírem az, hogy felesleges. Van benne sok-sok adalékanyag, meg nedvesség, de tápérték semmi. Jobban jár az eb, ha sima vizet kap, mert az is kb ugyanúgy megy át rajta. Vajon a nagyobb, márkás, igazán jó minőségű tápokat gyártó cégek jellemzően miért nem készítenek konzervet kutyáknak? Kutyaszalámi… ez egyenlő a vágóhídi hulladékkal, ezt se erőltessük. (Ilyen sincs a minőségi kajagyártók repertoárján).

Aki már nagyon unja a felsorolást, annak jó hírem van! Most jön az, hogy akkor mit egyen. Először is tisztázzunk valamit újra! A kutya őse a farkas. A farkas alapvetően ragadozó, ami nem jelenti azt, hogy nem eszik bogyókat, gyökereket, növényeket, dögöt, vagy bármit, ami ehető, ínséges időkben. Ebből a szempontból, nagyon alternatív értelmezésben „mindenevőnek” is nevezhetjük. Lássuk a háziasított változatot, azaz a kutyát (nem a városi macákra gondolok, hanem az igazi, ridegtartásban élő, „jó öreg”, vidéki ebekre). Megeszi a házikosztot, maradékot, csontot, zöldséget, gyümölcsöt, bármit, amit talál a lakásban, kertben, utcán. Nála mindenevőbb ragadozót keresve sem találhatunk, ami viszont fontos: ragadozó. Ugyanúgy, mint a farkasnak, az ő elsődleges tápláléka is a hús, de emellett persze vitaminra, ásványi anyagokra, gyógynövényekre is szüksége van, hogy egészséges legyen, ahogy a ragadozó ős is lelkiismeret-furdalás nélkül szüretelte le az útjába kerülő bokrokat, növényeket. Tehát ebből kiindulva, az olyan kutyakaja a jó nekünk, ami elsősorban husit tartalmaz, de megvannak benne a fentebb említett kiegészítők is. Az ilyen eledel mellé felesleges bármilyen vitamint, vagy táplálék-kiegészítőt adni, mert a táp eleve tartalmaz minden ilyesmit. A rossz hír az, hogy elég húzós áruk van. A jó az, hogy nem kell belőlük valami sok és a magas tápérték miatt hamar bejut a kutya szervezetébe a szükséges mennyiség. Ebből már nyilván kitaláltátok, hogy a TV-ben látható „teljes értékű” kutyaeledelek nem a fenti csoportba tartoznak. Már, ha csak ránéztek, látni a piros (marha), sárga (csirke) és egyéb színű falatokat benne, ami már eleve arról árulkodik, hogy telenyomták színezékkel. A gyártók kezdenek rájönni arra, hogy ezt a kedves vásárló megneszelte, így egyre több alsó- középkategóriás táp válik egyszínűvé mostanában. A színezék hiánya jó, de a táp minősége attól még silány. Ami viszont kötelező, az az összetevők feltüntetése a csomagoláson. Ezt nem lehet megkerülni, így ha jó tápot akartok venni, olvassátok el figyelmesen! Ha az első helyek valamelyikén gabona és gabona alapú fehérje áll, akkor az egy olcsóbb, gyengébb, egészségtelenebb kaja. A kutyák gyomra nem arra van kitalálva, hogy gabonákat egyen, így a megemésztésük is problémás, mert a cucc, amit fel tudna belőle használni a szervezete, szinte semmi. Cserébe jóllakottság érzetet ad egy rövid időre, majd távozik a kutya testéből. Hogy hogyan, azt a fantáziátokra bízom…. De akkor miért van annyi gabonaalapú táp a piacon és miért vásárolja azt mindenki? Nem lesz nagy meglepetés a válasz: mert az ilyen típusú kajákat sokkal olcsóbb előállítani, így az áruk is kedvezőbb. Nincs is ezzel baj, ha az ember tisztában van vele, hogy mit vesz, lelke rajta, hogy mivel eteti a kutyáját. A gond az ott kezdődik, mikor úgy jött be sok vásárló az állateledel boltba, hogy ő mindig a legjobbat veszi a kedvencének, majd bemondott egy olyan márkát, hogy nagyon nehezen tudtam megrendszabályozni a mimikámat és nem rámeredni elkerekedett szemekkel és leesett állal. Miért vannak a vevők félrevezetve? Mert a reklámok ontják magukból a „teljes értékű” tápokat, hogy az milyen jó és egészséges. Ez a dolguk, nyilván. Nekünk, vásárlóknak pedig az, hogy gondolkodjunk. Vajon milyen magas beltartalmi értéke van egy olyan kajának, aminek kilója 300-500 Ft? Melyik az a jó minőségű hús, amihez ilyen árban hozzájuttok? Arról nem is beszélve, amit már korábban említettem. Vásárolni voltunk egy bevásárlóközpontban, de már nem emlékszem, melyikben és egy ilyen gyöngyszemre akadtam: 10 kg-os zsák, a pontos összeget meg nem mondom, de gyanúsan 3000 Ft körül volt, vagy még annyi sem. Összetétel: Gabona, gabonafélék, hús és állati származékok, ebből (általában) 4% marha, csirke, bármi, amilyen maga az ízesítés, és az a bizonyos 80-90%-nyi „egyéb anyag”, amibe sem akkor, sem most nem szeretnék belegondolni. Eddig ez volt a legdurvább, amit valaha csomagoláson láttam…

Jutalomfalatok: mindenféle csodát lehet már ezekből is kapni, az interneten és a boltokban kutakodva bizonyára ti is felfedezitek az óriási választékot. Általában ezekben is rengeteg a mesterséges anyag, a cukor és minden egyéb, amitől az adott falatka szép, illatos, színes, tehát minden, csak nem egészséges. Nagyon nagy a kísértés, nem is mindig lehet neki ellenállni, de, ha ilyet vesztek, ne adjatok sokat a kutyának! Apránként, módjával adagolva tovább is tart és kevesebb kárt is csinál… Aki igazán megfelelő jutalmat szeretne adni a kutyájának, az magas hústartalmú és sokszor bizony büdi jutalomfalatot vegyen, vagy vásároljon valamilyen belsőséget és főzze, vagy süsse meg! Felkockázva és hűtőbe rakva igazi, „házi” jutalomfalatot gyárthatunk, amit a legtöbb kutya jóval szívesebben is fogyaszt és anyagilag is jobban kijövünk. Kitty shih-tzu még ennél is könnyebben megoldotta a helyzetet, ugyanis, ha rágcsálnivalóval akarok neki kedveskedni, általában kap egy nyers sárgarépát, amivel egy-két napig biztosan elvan, míg teljesen meg nem eszi. Tanításhoz például a boltban kapható jutikat egyenesen felejtsük is el! Erre a célra jöhet felvágott, virsli, sajt, vagy az említett felkockázott gusztustalanság. A lényeg, hogy jól csússzon, a kutya ne nyammogjon rajta, viszont fogyassza szívesen!

A megfelelő táplálás tehát nem „csak” azért fontos, mert a hús áll közel a természetes étrendhez, hanem azért, mert ebből fakadóan a hús alapú száraztápokat tudja megfelelően megemészteni és hasznosítani a szervezete. Egészségesebb, ellenállóbb lesz, az öregedés jelei is később kezdődnek, és ha az előírt mennyiséget adjátok megfelelő életmód mellett, akkor az elhízás esélye is jóval kisebb, tehát a belső szervek nem hájasodnak el, az ízületek nem kopnak el idő előtt és jó minőségű táppal a különböző táplálékallergia (különösen csirke) kialakulásának esélye is egyre csökken.

2010. októberében Luca a csepeli Alfa Kutyaiskola mellett, a Duna-parton a nádasban, egy párnán (!) feküdt.  Akkor még nem volt Luca. Első neve Titok lett, mert mindenki számára rejtély, hogy hogyan került oda. A története megérne egy egész könyvet, de igyekszem nem elragadtatni magam és a lényegre szorítkozni. A kutyasuliban tartottam órát akkoriban és most is épp a kutyaovihoz készülődtünk, mikor a hír megérkezett: „Kiskutya a nádasban!” Ezzel egyidőben ért oda hozzám Szilvi barátnőm is, két törpeeb gazdija és akkoriban a kutyasuli oszlopos tagja: „Anett, egy kis havagnese van a híd alatt, meg kell néznünk! ” És így lett. Kezdetben még gyermeki naivitásomból fakadó öröm költözött a szívembe, mert ha valóban havagnese, lehet, hogy csak elveszett és sikerül megtalálni a gazdiját. Ha meg tényleg kidobták, akkor sincs gond, hisz kicsi és aranyos, hamar beleszeret majd valaki és magával viszi haza! Aztán ez egy pillanat alatt szertefoszlott, mikor leértünk hozzá: egy jobb napjain vélhetően fehér szőrtömeg fogadott minket. Az egyik szeme nem látszott az összeállt szőrtől, a másikkal ellenben rendkívül csúnyán nézett miközben morgott. Felállni szemmel láthatóan nem bírt. A felé nyújtott jutalomfalatoknál jobban érdekelte, hogy megharapja a kezünket. Mikor elédobtuk a kaját, arra sem reagált, pedig csont és bőr volt, kizárt, hogy nem éhes! A foglalkozások végén, dél körül visszamentünk érte, mert nyilvánvaló volt, hogy még egy éjszakát nem maradhat (állítólag már pár napja látták itt feküdni, az jó kérdés, hogy miért nem segítettek….).  A kérdés az volt, hogy ki fogja beengedni a saját kocsijába a saját kutyái mellé a szemmel láthatóan nagyon beteg és sérült kiskutyát? Egy, csak egy leány volt talpon a vidéken, aki be merte vállalni, így Szilvi kutyái át az első ülésre, a kis lelenc meg megy a hátsóra. Oké, de hová tűnt?! Én, az önjelölt állatorvos ugyanis egyből diagnosztizáltam nála mindenféle csípő, vagy végtagfájdalmat, ami miatt nem bír felállni. Természetesen tévedtem, ugyanis leérkezésünkkor épp a nádasban csalinkázott. Szerencsére sikerült levadászni, bár az is roppant kalandos volt: Szilvi áll fent az úton, kezében a pokróccal, amibe be akartuk csomagolni és navigál minket (Ő felülről jobban látta az ebet). Én a nádas egyik oldalán, Peti (másik kiképző) a másik oldalon és próbáljuk terelni egymás felé a kutyát, hogy valamelyikünk el tudja kapni. Rettenetes állapota ellenére meglehetősen ügyesnek bizonyult, de végül Peti grabancon ragadta és kiemelte a növényzetből. Ekkor hirtelen pisi, kaki, megszűnt lélegezni és addig nem vett levegőt, míg Peti tartotta. Hirtelen átfutott az agyán, hogy elpusztult, de aztán letette és a kutya újra elkezdett lélegezni. Ekkor már nem akart menekülni, így be a kocsiba, és irány….. de hova is? Ez ismét megérne egy könyvet, de most nincs hely és idő részletezni. Szilvivel egy röpke 3-4 órás szösszenetben volt részünk, ami felérne egy csapatépítő tréninggel is. Végül a suli „kutyamentő angyala”, Györgyike nagy nehezen bevállalta a telített létszáma ellenére, de szigorúan csak rövid időre.  Kiderült, hogy szó sem volt arról, hogy tüzel, mint ahogy először hittük. Másnap reggelre Györgyikénél a kutyát véres, gennyes trutyi öntötte el. Irány az állatorvos! Gennyes méhgyulladás, azonnali műtét! Mint utóbb kiderült, ez és a lesoványodott, legyengült kis teste okozta, hogy nem bírt egykönnyen felállni, mikor rábukkantunk. Az orvos azt is megállapította, hogy Lhasa Apso fajtájú lehet (nekem akkor még mondhatta… ) és, hogy nemrég szült. Véleménye szerint a szülés után észrevehették, hogy beteg és mivel a műtét drága, inkább az utcára tették. Nem a rosszindulat, inkább a tapasztalat beszélt belőle. Persze nem tudhatjuk biztosan, de nem az övé lenne az első ilyen eset a történelemben. Elkeserítő. Ezen kívül bolhák és kullancsok hadának volt a főbérlője, a szeme nagyon csúnyán be volt gyulladva, a fülével is volt gond. A legkisebb az az ödéma, ami ütéstől keletkezett és már soha nem fog elmúlni, így minig lesz ott egy kis dudor, de ez nem fáj neki. Ezen kívül a jó öreg fölrüh miatt is kezelni kellett. A fogai rondák voltak a kukázástól (amiről szintén le kellett később szoktatni). És, hogy hogyan került végül hozzánk? A megtalálása napján, mután végre hazaértem, fotókkal is illusztráltam a történetet.

Anyut teljesen letaglózták a hallottak és a látottak.

„… és Anyu, képzeld, kisebb, mint Kittus!” - a shih tzunk-. (mint utóbb kiderült, ez nem volt igaz)

„Nem hiszem, hogy sok vizet zavarna. Elfér itt átmenetileg, amíg nem találnak neki végleges gazdit.” (és ez sem volt az).

Egy-két hetet töltött Györgyikénél, utána a párommal érte mentünk, ekkor még mint ideigelenes befogadók. Ekkor lett Titokból Luca. Aztán hazaértünk és a kezdeti aggodalom, hogy vajon Kitty nem fogja-e védeni a területét vele szemben, hamar átcsapott abba a meglepetésbe, hogy vajon nem kéne-e Kittyt megvédenünk tőle? Történt ugyanis, hogy amint megérkezett hozzánk, rárabolt egy félig megcsócsált bőrcsontra, becipelte a szék alá, elkezdte enni és közben morgott Kittyre. Na, itt álljunk meg egy percre! Első lecke: ilyen esetben NEM érdekel, hogy szegény mennyit éhezhetett, milyen sovány és milyen szerencsétlen. Morogni tilos, ételt védelmezni tilos, a másik kutyámat, aki ráadásul a rangidős és akinek a területére betévedt, inzultálni tilos! Úgyhogy jött egy határozott ”Nem!” és a csontot is elkoboztam. Ez még csak a jéghegy csúcsa volt. Innen kezdődött a többi probléma: Minden férfitől rettenetesen félt, morogta őket és elbújt. Ez vonatkozott a páromra is, aki az egész hazaúton, a metrón virslivel tömte, Apumról nem is beszélve, akivel hónapokig csinálta ezt. Simogatni nem lehetett egyszerűen, mert a felé nyújtott kézre morgott és menekült előle. Mikor az ültetést szerettem volna tanítani neki és a jutalomfalatot az orrához és a feje fölé közelítettem, konkrétan kimenekült a konyhából. A száraztápot nem ismerte, az első néhány éjszaka a gardróbban, a cipőkön aludt, minél messzebb tőlünk. A séta két kutyával maga volt a pokol: ahogy meglátott másik, idegen kutyát, vagy embert, a világból ki akart futni. Mikor ráugattak kerítés mögül, ijedtében leugrott az úttestre (pórázon!). Az, hogy klikkerrel tanítsam, vágyálomnak tűnt csupán, mert a hangjától rettegett. Mikor vendégek jöttek, az ágy alá menekült és onnan morgott. Ők persze annál inkább meg akarták nyugtatni és babusgatni, ezért fel kellett szólítanunk őket, hogy ne molesztálják! A farkát idejét sem tudom, mikor emelte fel először és csóválta meg. Hónapokig behúzva tartotta. Míg Anyu a testi tüneteket kezelgette (szemcsepp, fülcsepp, stb), én igyekeztem a lelkieket gyógyítgatni. Apu meg egyre csak kérdezgette, hogy mikor megy már végleges gazdihoz „ez a gonosz kiskutya?” Nehezen dolgozta fel, hogy morogja őt. Így teltek a mindennapok kis családunkban, miközben már egyre inkább sejtettük, hogy a „gonosz kiskutya” nem megy sehová. Az esti kommandózások kimondottan emlékezetesek voltak. Második lecke: Mit csinálj, ha nem mered elengedni a kutyád, mert félsz, hogy elszalad? Történt ugyanis, hogy akkoriban zárt kutyafuttató nálunk közel s távol nem volt. Ellenben volt egy frissen felújított, extra-biztonságos EU-s játszótér. Ami most következik, csak erős idegzetűeknek való, kérem a többieket, hogy ne olvassák tovább! Igen, jól sejtitek, bűncselekményt követtünk el… de ne mondjátok el senkinek! Akkoriban hamar sötétedett és a gyerekeket viszonylag korán felvitték a szüleik. Mi, biztos, ami biztos, kivártuk az este 10-et és lelestünk az erkélyről. A „tiszta a levegő” jelszóra pedig felszerelkeztünk útra kész állapotra: meleg ruha, klikker, kaja, két kutya pórázostul. Indulás! Szigorúan csak a pipi-kaki kör után mentünk be a játszótérre, ahol elengedtünk mindkét kutyát. Hála istennek, Kitty értelmiségi, középfokot végzett kiskutya, így magától tette a dolgát. És kezdődhetett a fogócska! Persze amint Lucáról lekerült a póráz, nekünk háttal állt és mindenféle zajokat, meg gyanús zacskócsörgést figyelt behúzott farokkal. Aztán volt olyan, hogy megpróbált a kerítésen át kislisszolni, de hamar elkaptuk. (Akkor még olyan sovány volt, hogy ki is fért volna). Szerintem nem esett le neki, hogy a mi falkánkhoz tartozik. A fogócska egyébként abból állt, hogy egyszerre rohangáltunk a játszótér egyik részéről a másikra és hívtuk a kutyákat. Kitty persze szaladt utánunk és nagyon élvezte. Mikor néha-néha Luca is csatlakozott, jöhetett neki is a klikk-kaja. A klikkerhez én ragaszkodtam, mert tudom, hogy mennyivel megkönnyíti a dolgokat. Persze, eleinte ugye félt tőle, de mikor nem vettem ki a zsebemből, és úgy klikkeltem, ráadásul lent az utcán, akkor már sokkal halkabb volt és közel sem olyan rémisztő. Szóval hosszú-hosszú hetekig így teltek az esték, míg azon kaptam magam, hogy séta közben is (bár elengedni még sokáig lehetetlen volt), ha szóltam neki, akár a pórázon is odajött. Ilyenkor mindig kapott nagy dicséretet és kaját. Rá is fért. A kertvárosi övezetben már fogalom voltunk, mivel az ottani félelmeit is fontos volt leküzdeni. Így szépen, fokozatosan, apránként egyre nagyobb távokat tettünk meg ott is pánik nélkül. Ezeken kívül az otthoni morgást minden esetben tiltottam, a jó dolgokat mindig jutalmaztam. Ami tilos: SOHA NEM SZABAD MEGÜTNI A KUYTÁT! A tiltás ilyen módja teljesen értelmetlen és szükségtelen, egy ilyen típusú, félős, lelkisérült kutyánál pedig egyenesen hülyeség. Sem kézzel, sem újságpapírral, sem semmivel nem szabad ráütni! Többet ér egy jókor és jó hangsúllyal kiáltott „Nem!”, mint a testi fenyítés! Amit még tilos: NE KIVÉTELEZZ A MENTETT KUTYÁDDAL! „Szegénynek olyan rossz sora volt, nem akarok én is rászólni, már annyian bántották előttem is.” „Szegény félős, őt nem lehet elengedni, mert elszalad!” „Szegény félős, ezért nem merem más kutyákhoz odaengedni.” „Szegény félős, ezért pisil be, ha egyedül hagyom.” A kutya érdekében, ne süsd rá ezt a bélyeget, mert soha az életében nem lesz majd képes normális kutyaéletet élni és ennek az oka pont Te leszel! A túlzott féltésed, aggódásod, hogy nem megoldod, hanem megmagyarázod a problémát! Nyomatékosan szeretnék megkérni mindenkit, aki arra adja a fejét, hogy bántalmazott, sérült, mentett kutyát vesz magához: keressen fel vele egy pozitív megerősítéssel dolgozó kutyaiskolát! Az Alfa sulikban (csak innen vannak személyes tapasztalatok, mivel itt dolgozom) ingyenes a szocializációs foglalkozás és nagyon fontos, Nektek, gazdiknak, hogy ne szúrjátok el! Sokkal nagyobb felelősséget vettetek a nyakatokba, mint egy „átlagos” kutyatartó!

Egyébként Luca azóta imádja a klikkert, volt már kutyastrandon, lehet dögönyözni, a hátán fekve horkol, imád játszani, Apuval a legnagyobb haverok lettek, folyton csóvál és póráz nélkül (fúúúúj, még egy bűncselekmény) rohangál lent Kittyvel, akár a kertes házak között is. Néha még vissza is ugat :) Bárhol el lehet őt engedni, mindig visszajön. Maximálisan megbízunk egymásban. Ettől függetlenül még mindig megretten egy-két helyzetben, de ez napról napra kevesebb lesz. Persze még mindig van hova fejlődni.

Elsősorban időre, biztonságra és következetes, letisztázott szabályokra volt szüksége ahhoz, hogy szűnjön az a hatalmas szorongás, amivel érkezett. Meg persze Kittyre, aki nagyon sokszor megmutatta neki, hogy milyen helyzetben hogyan is kell viselkedni ebben a falkában.

Ja, és hogy végül hogyan maradt nálunk? Anyu intézte el a sorsát, mikor Apu még egyszer, utoljára megkérdezte, hogy mikor megy már gazdihoz: „Csak nem képzeled, hogy akárkinek odaadom egy akármilyen helyre azok után, amin keresztülment?! Örülök, hogy itt már kezd megszokni! Most kezdje elölről egy teljesen idegen helyen?!” :) Ehhez az állásponthoz maximum 1-2 hétre volt szükség az esetünkben, és azóta is teljes értékű családtag. Továbbra is tisztában vagyok vele, hogy sajnos nem fogom a bloggal a világot megváltani, de arra kérlek Titeket, hogy ha magatokhoz vesztek egy kutyát, azt az ő élete végéig kalkuláljátok, mert óriási problémát jelent az ilyen-olyan okok miatt utcára került, vagy épp „visszapasszolt” kutyaállomány. Ha nem tudtok rájuk családtagként nézni, inkább ne is vágjatok bele. Értsd: csak olyan helyzetben „szabadulj meg tőle”, mikor a saját gyerekedtől is megszabadulnál!

A mai posztban én leszek Gazdi. Jó, persze egyébként is az vagyok, mert van itthon egy egész tápláléklánc kezdve a törpehörcsöggel. Inkább úgy értsétek, hogy én leszek az az ember, aki megsajnál egy kutyát és magához veszi. Bárki lehetek: magányos szerelmes, akivel most szakítottak, a nyugdíjas néni a szomszédból, a család, aki „beruház” egy új tagra, stb. A lényeg, hogy átlagember vagyok, akinek nincs sok köze a „kutyológiához”.

Tehát sziasztok, Gazdi vagyok! Nem régóta, csupán egy pár hete. Úgy éreztem, hiányzik valami az életemből. Már több ismerősöm mesélte, hogy mikor magukhoz vették a kutyájukat egy kisebb csodában volt részük. Egy igaz barátot nyertek. Bementek érte a sintérhez, a menhelyre, az utcára és mióta velük van, egy négy lábon járó szeretetgombóccal élnek. Az a kiskutya minden percben meghálálja, hogy megmentették. Ahogy rájuk néz, a tekintetében minden benne van. Ahogy árnyékként követi őket mindenhová, ahogy őrzi a házat mind-mind a szeretetről és háláról árulkodik. Én is szerettem volna egy ilyen csodát, így nekiálltam az internetnek! Éjt nappallá téve keresgéltem, míg végül megtaláltam Őt! Rettenetes sora volt eddig az elmondottak alapján. Szeretném, hogy nálam elfelejtse ezt a sok rosszat és a legjobb barátok legyünk!

Elmentem érte, hazahoztam és már három hete együtt élünk. Nagyon kedves kutya, de van néhány dolog, ami nyugtalanít… Nem tudom, elengedni, mert nem, hogy nem követ, de még akkor sem jön oda, ha hívom. Beszalad a kutyafuttató sarkába, fülét-farkát behúzza és morog, ugat a többiekre. Ilyenkor mindig odasietek, leguggolok hozzá, próbálom megnyugtatni, megsimogatom és elmondom neki, hogy már nem kell félnie, semmi rossz nem történhet vele. Aztán sokszor előfordul az is, hogy felveszem, mert látom, hogy bepánikol és kézben viszem hazáig. Ő meg csak kapaszkodik és remeg. Mikor elmegyek otthonról, borzasztóan megijed. Szétrágja a dolgokat, főleg a személyes tárgyaimat, de előfordult már, hogy az asztal lábán találtam fognyomokat, vagy lekapart vakolatot a sarokban. A szomszédok mondják, hogy hangosan sír, és többször várt pisitócsa is hazaérkezésemkor. Nem értem, pedig minden alkalommal, mikor elindulok, az ölembe veszem, megsimogatom és elmagyarázom neki, hogy hamarosan vissza fogok jönni.

Három hete nem jött hozzánk senki. Sem a szüleimet, sem a barátokat nem merem meghívni. Ők csak képről látták a kiskutyámat, ugyanis, bárkit, aki becsenget és be szeretne jönni, agresszív morgással fogad. A hátam mögé bújik, onnan csattog ki, miközben felborzolja a szőrét. Ilyenkor mindig felveszem, hogy ne érezze magát annyira kicsinek és védtelennek, megsimogatom, hogy nyugodjon meg, de sajnos csak jobban csinálja.

Egy-két napja fordult elő először, hogy rám morgott, mikor meg akartam simogatni evés közben. Aztán olyan is volt, hogy a helyén feküdt, a kis kosarában, elmentem mellette és hallottam, hogy halkan bár, de elég vészjóslóan morog. Nem csodálom, szegénynek eddig sem étel, sem saját fekhely nem jutott. Még csak három hete lakunk együtt, remélem, hogy hamarosan megszokja itt és azt is, hogy tudok segíteni neki elfelejteni a múltbéli rossz dolgokat. Ugyanakkor nagyon félek, hogy a helyzet nem fog javulni, hiszen mostanában már rám is morog. Nem szeretném visszavinni a menhelyre, de már így is rengeteg kárt csinált. Ha ez így folytatódik, nem lesz más választásom, pedig a szívem szakad meg…

Éééééés eddig tartott a számomra ugyan fiktív, de másoknak nagyon is valóságos történet, ami ékes példája annak, hogy minden jószándék ellenére hogyan lehet méginkább „elrontani” egy már egyébként is sérült kutyát. A következő posztban egy kicsit sem fiktív, ellenben teljesen valóságos történetet fogok elmesélni a mentett kutyámról. Remélem hasznos és tanulságos lesz!

Addig is gondoljatok arra, hogy ha kutyát vesztek magatokhoz, ne elvárásaitok legyenek, hanem stratégiátok, haditervetek a fenti esetekre! Egy segítségre szoruló élőlényt megmenteni fantasztikus dolog, de sokszor a helyzet romantikájába belerondít a realitás és jön a feketeleves, no meg a problémás, visszaadott kutyákkal teli menhelyek. Ezeknek a kutyusoknak egyre nehezebb lesz normális, gazdis életet élniük, így ha befogadod, majd visszaviszed, többet ártasz vele, mint segítesz! Mikor magadhoz veszed a kutyád, el kell, hogy kötelezd magad! Nem egy garanciális, ám hibás TV-t viszel haza. A menhelyek visszaveszik a védenceiket, de ez egy rendkívül felelőtlen és kényelmes megoldás! Segítségre van szüksége, és ne úgy segíts, mintha ember lenne! No de ne szaladjunk ennyire előre, a következő poszt úgyis erről fog szólni :)