Kényes téma, de nem elhanyagolandó!

Ami most következik, arról nem szeretünk beszélni. Látni sem és hallani sem szeretjük az ilyen történeteket, mégis jelen vannak, bele-belefutunk, elszörnyedünk, felháborodunk, elkeseredünk, aztán továbbmegyünk. Nem régóta, talán egy fél éve regisztráltam a Facebookra. Szinte azonnal „lájkoltam” (nagyon béna szó) az Állatvédőrség munkáját, mert egyetértek a céljaikkal. Igen ám, de ez automatikusan magával hozta, hogy nap mint nap szembesültem mindenféle horror történettel általában fotóval is illusztrálva. Ebből a szempontból sajnos már nem vagyok olyan érzékeny, mint égen. Nem török össze, hisz közel 10 évig önkénteskedtem állatmenhelyen. Más kérdés, hogy akkor tudtam, hogy hova megyek és mivel találkozhatom, különösen egy-két év után. Itt viszont gyanútlanul beléptem az oldalra és már kaptam is az arcomba az „áldást”. Végül kénytelen voltam „unlájkolni”, vagy „mégsem tetszikelni”, mert lassan azon kaptam magam, hogy szorongok minden oldalra lépés előtt.

Erről a döntésemről a (számomra) legutolsó történet győzött meg igazán. Nem részletezem. A lényeg, hogy az állatkínzás elkövetője egy 13 éves fiú egy kis faluban, a mélyszegénység kellős közepén, masszív alkoholista szülőkkel. Emlékeim szerint a családból való kiemelés is szóba került. Nem titkolom, de nem is reklámozom, hogy az ELTE-n végeztem szociális munka szakon. Tanultuk és egyébként diploma nélkül is nyilvánvaló, hogy a különböző devianciák hová vezetnek, és ami a legszörnyűbb: újratermelődnek. A szociális háló olyan, amilyen. A gyermekvédelemnek van rendszere, működik, ahogy működik…. Ha ez a gyermek 13 évig élt egy számára igencsak destruktív családban, akkor képzelhetitek, hogy hogyan működik. Ami viszont elgondolkodtató: az állatvédelemnek miért nincs egy egysége? Mert, amit én látok az a következő: különféle szervezetek, civilek, magánszemélyek erejükön felül próbálják ellátni, elhelyezni, gyógyítani, rehabilitálni az ilyen 13 éves fiú és kortól és nemtől független társai rémtetteinek „szerencsés túlélő” áldozatait. Szó szerint pénzt kéregetnek egy-egy védencüknek és minden napra jut belőlük bőven. (Minden NAPRA!)  Azért, mert az állam ezt nem finanszírozza. Saját zsebből kell megoldani. Ez persze a különböző szervezetek között is versenyt és ellenségeskedést szül, a mai állatvédelmi helyzetnek pedig pontosan ez nem hiányzik.

Kénytelen vagyok feltenni a kérdést: mitől kevesebb az állatvédelem, mint bármelyik más védelmi rendszer? Gyermekvédelem, családvédelem, a hajléktalanok védelme, hogy tovább ne menjünk, az emberi jogok védelme?  Mert mi emberek vagyunk? Az evolúció csúcsa? Ők meg „csak” állatok? Nekik nem lehetnek jogaik? Pontosan azért, mert ránk vannak utalva, még nagyobb felelősség kellene, hogy legyen a védelmük.

Az ezzel kapcsolatos állami szerepvállalásról pedig igen hosszasan lehetne értekezni. Egynél több kutya nem utazhat tömegközlekedésen, távolsági buszon, már erdőben sem szaladgálhatnak, mert bármikor büntetlenül lelőhetik őket, póráz nélkül ki se lépjünk velük az utcára és a kijelölt (sokszor igen silány méretű és minőségű) futtatókon kívül tilos szabadon engedni őket. Miért születnek olyan törvények, amik egyre nagyobb szakadékot húznak kutyák és emberek közé? Miért sugallják ezekkel azt, hogy a kutyák veszélyesek és félni kell tőlük? Miért nem koncentrálnak inkább arra, hogy aki nem ismeri jól ezeket a csodálatos lényeket, inkább kíváncsi legyen rájuk, mintsem, hogy tartson tőlük? Amennyiben a kormány nem „antikutyás politikát” folytatna, talán az általános vélekedés is megváltozna és valamicskét enyhülhetne az állatvédelem egyébként rendkívül nehéz helyzete.

Ugyan ne legyen már természetes dolog, hogy egyszerűen megunnak emberek házkiedvenceket és az utcára/sintértelepre/ menhelyre dobják, jobb esetben használt tárgyként reklámozzák valami hirdetési oldalon, vagy azért tartanak kutyát, hogy abból anyagi hasznuk származzon az állat egészségi állapotát, szükségleteit, esetleges sérüléseit és a megfelelő körülményeket totálisan figyelmen kívül hagyva, hogy a gyerekek azzal szórakoznak, hogy ki tud nagyobb fájdalmat okozni a többnyire előre ártalmatlanított kutyának, macskának, nyúlnak, hörcsögnek… és még sorolhatnám. Igenis, vannak az állatoknak is jogaik, de ők nem tudják érvényesíteni és bizony sokszor az emberek keze is meg van kötve. Hiába van állatvédelmi törvény. Ahhoz képest, amit fentebb írtam a napi több rettenetes esetről, szenzáció-számba megy, ha egy-egy ilyet szankció követ.

Valahogy úgy érzem, hogy Magyarországon az, hogy valaki felemeli a hangját az állatok védelme érdekében, az biztos „nagyon ráér”, „magányos”, „van valami defektje, mert miért nem inkább az emberekkel foglalkozik”, stb. Továbbra sem értem, hogy miért lenne természetellenes és furcsa ez, különösen, ha figyelembe vesszük, hogy hány bántalmazott állat válik később emberre veszélyessé. Ha már nem is az állatok szeretet miatt, az emberek védelme érdekében is fontos lenne nagyobb jelentőséget tulajdonítani a horror-sztorik megfékezésének. Egy kiegyensúlyozott, megfelelően nevelt kutya nem ellenség. Állítólag a legjobb barátunk, csak ezt néhány ember már rég elfelejtette. Nem mondom, hogy mostantól el kell várni azt, hogy mindenki szeresse az állatokat, de a bántalmazásuk megfékezése nem kizárólag az állatvédők, vagy az állam dolga (lenne). Az már mindenkinek a saját felelőssége, hogy mire neveli a gyerekét, milyen példát mutat a környezetének. Nem kell hazavinni, befogadni őket, adakozni nekik, önkénteskedni, még csak megsimogatni se kell, de az alapvető, hogy ne bántsuk azokat, akik minket sem bántanak.