Az előző bejegyzés kicsit már a kutyanevelés témakört pedzegette, ezért úgy gondoltam, ezt a vonalat folytatom. Kutyaiskolába menni, vagy nem menni, ez itt a kérdés! Meg egyáltalán minek?! Nyilván mindenki maga dönti el, hogy belefér-e az életébe, én mégis azt mondom, hogy bizonyos esetekben elengedhetetlen, a többiben meg erősen ajánlott :-) Ott van persze a magánképzés is, ami szintén egy lehetőség. A kettő bizonyos szempontból teljesen más, de egy nagyon fontos és meghatározó közös vonásuk azért van.

Egy kedves ismerősöm kérdezte tőlem nemrég: „Mikor kijársz kutyákhoz oktatni őket, később nem felejtik el a tanultakat, mikor már nem vagy ott?” Elmondtam neki, hogy ezeken az alkalmakon én elsősorban nem a kutyával foglalkozom. Az én feladatom, hogy eszközöket adjak a gazdi kezébe, információkat, amivel ő maga képes a kutyáját megérteni és irányítani. Akár kutyaiskola, akár egyéni oktatás, a kiképző dolga ez kell, hogy legyen. 

Ezért sem helyes a „kutyakiképző” kifejezés, nem is szeretem, de kénytelen vagyok használni, mert nem tudom mással helyettesíteni egyelőre. 

Miután úgy döntesz, hogy elviszed kutyaiskolába a kutyád, a feladatod, hogy utánanézz a választéknak. A lehetőségek tárháza végtelen, ahogy mondani szoktam. Vannak szöges nyakörves, hagyományos módszerek, vannak a jutalmazásalapú sulik és ezek keverékei is. Először is gondold végig, mi a cél, mit szeretnél elérni? 

Ha azt, hogy akár erdőn-mezőn bárhol magabiztosan el tudd engedni a kutyád, aki első hívásra visszajön (milyen idilli kép, nem igaz?), akkor értelemszerűen olyan iskolára van szükség, ahol a kutyák szabadon vannak az iskola területén és az órák nagyrészt nem pórázon zajlanak.

Ha azt, hogy ne támadjon meg másokat, vagy épp ne féljen, szűnjön meg a problémás viselkedése, akkor olyan helyet keress, ahol van szocializáció, ez ugyanis oda tartozik.

Ha azt szeretnéd, hogy a kutya ne egy külső kényszer hatására fogadjon szót, hanem azért, mert olyan a kapcsolatotok, akkor érdemes olyan sulit keresni, ahol nem ezekkel dolgoznak. Pusztán azért, hogy a kutya ne húzzon, sem a szöges, sem a fojtó nyakörv nem jó megoldás!!!

Egy rövid történet: kutyakozmetikusként mentem ki évekkel ezelőtt egy újfunlandihoz. Ki kellett fésülnöm és megfürdetnem. Mindig megszökött és a kertben ugrabugrált, aztán már morgott is, jelezvén, hogy nem híve a szépségápolásnak. A gazdája nem tudta behívni, de elmondta, hogy járnak kutyaiskolába, az ő kutyája a legjobb őrző-védős és mindjárt hozza a szögest, mert akkor majd lenyugszik. Jött is a szöges nyakörv, nagy nehezen elkapta az ebet, ráadta a segédeszközt és míg a kutyán rajta volt, fegyelmezetten viselkedett…. De csak addig.

Nem utolsó szempont az sem, hogy anyagilag milyen költséget jelent a családnak az eb „iskoláztatása”. Érdemes tehát körbenézni, hogy milyen a suli szemlélete és ezért milyen szolgáltatásokat nyújt?

Egyszer az interneten kutyaiskolákat böngésztem és egy számomra érdekes dolgot találtam. A honlapon feltüntették, hogy az alapfokú tanfolyam mely napokon hány órától van és mellé írták, hogy folyamatos a csatlakozás. 

Eddig akármelyik kutyaiskolában dolgoztam, mindig volt az alapfoknak és a középfoknak is egy eleje és egy vége. Tematikája, mely megmondta, hogy melyik órán mi a feladat. Az órák egymásra épültek, így a sok hiányzás nem volt szerencsés, a menet közbeni csatlakozás pedig nem volt lehetséges.

Most pedig jöjjön néhány személyesebb hangvételű sor, mondhatni gyöngyszem egy olyan kutyakiképzőtől, aki nem elég, hogy fiatal, de még nő is! (Higgyétek el, nem egyszerű ez az állapot :-) ) 

Kulisszatitkok következnek! :)

Kutyaovit tartottam évekkel ezelőtt. A foglalkozásra többször eljött egy család a kb 5-6 hónapos kutyájukkal, de sosem hoztak klikkert, amivel mi dolgozunk, jutifalatot is csak hébe-hóba. Megítélésem szerint az apuka volt a felbujtója ennek a mérhetetlen devianciának :-) A harmadik alkalom után odajöttek hozzám: „Ezt a klikkeres hülyeséget ugye később már nem kell csinálni, mert mi őrző-védőre akarunk járni!” Elmondtam neki, hogy a klikker az alapfok és a középfok alapvető eszköze és nálunk csak ez után léphet be a klubfoglalkozásokra, mert az őrző-védő feltétele a kutya maximális kézbentarthatósága. Válasz: „De ő már kézben van, mi egyből az őrző-védőt akarjuk, meg különben sem azt akarom, hogy azért jöjjön oda, mert kattintgatok neki, hanem azért, mert van tekintélyem felette”. Ennél a pontnál valamit tudnotok kell: a legtöbb pozitív megerősítéses, klikkeres iskola célja is pontosan az, hogy a gazdi megszerezze a tekintélyt, de épp az különbözteti meg a hagyományos iskoláktól ezt az új irányt, hogy nem kizárólag fegyelmezésre épül. Itt nem az az elv, hogy ha követed a parancsot nem bántalak, ha nem, akkor megbüntetlek, hanem az, hogy a kívánt viselkedést megjutalmazom, de persze, ha szükséges a büntetés megfelelő módját is alkalmazom. A kattintgatás abból a célból, hogy odajöjjön a kutya, pedig szigorúan tilos!

Ennyit a rövid kitérőről. A történet úgy végződött, hogy ismertettem nekik más kutyaiskolák más módszereit és lelkük rajta, hogy melyiket választják. Többször nem jöttek….

Mindig el szoktam mondani, hogy milyen nagyra becsülöm azokat az embereket, akik eljönnek egy kutyaiskolába. A lehető legjobban akarják csinálni a gazdiságot, felismerik, hogy ez jó a kutyának, vagy épp segíteni akarnak rajta, ha gond van a viselkedésével. Mindhárom esetben igyekszem minden segítséget megadni és támogatni ezt a követendő példát.

A gond azonban az, hogy mint a kutyasuli dolgozója nem mindig a fenti hozzáállással találkozom. Sokszor a következőket látom: 

-Eljöttem, tehát megtettem a magamét. Itt a kutya is, elhoztam. Oldd meg a problémát, mert az meg a te dolgod! (Mármint az enyém és a „kollégáké”).

Másik variáció:

-Azt csináljuk, amit tanácsoltál, de mégsem változott semmi. Nincs értelme az egésznek.

-Értem. Azt tudjátok, hogy egy három éve húzódó problémával egy hete kezdtünk foglalkozni. A szabályokat betartjátok, amit megbeszéltünk?

-Igen, persze! Csak a…. és a…-t nem, de az nem olyan fontos. (A beszélgetés többi részéből kiderül, hogy a maradékot sem úgy, ahogy kéne.)

Aztán jön a számomra legfájóbb:

A gazdi elmondja a problémát, én elmondom, mit kéne tennie, és már látom rajta, hogy többször nem fogom elmondani. Ugyanis, míg nem leszek évekkel idősebb és nem operáltatom magam férfivá, nincs esélyem nála. Így megkérek egy másik kiképzőt, hogy beszéljen velük, akire illenek ezek a paraméterek, ő elmondja, amit én is és elkezdenek rá figyelni. Ennyi :-)

Összegzésként elmondható, hogy a kutyaiskolával jót tesztek a kutyának és a saját dolgotokat is megkönnyítitek. Sok helyen vannak már ingyenes, illetve olcsó foglalkozások is, így csak az időt és az energiát kell rászánni, no meg az útiköltséget. Körültekintően válasszatok, mert van miből, és az az igazi, mikor Ti magatok tanuljátok meg a kutyával való bánásmódot, mert annak lesz jövőbeli haszna.

Variációk egy témára

A Deák téren sétálok, vége a csúcsforgalomnak, a környéken kevés az ember. Sötétedik. Egy csapat fiatalt pillantok meg nem messze tőlem. Körbeülnek valamit a földön. Épp ráérek és szociális kedvemben vagyok, ezért odasomfordálok és megnézem őket közelebbről. Kiderül, hogy társasoznak. Nem tudom mi a játék lényege, nem ismerem, de az egyértelmű, hogy társasjáték.

Variáció „A”:

A fiatalok észrevesznek, minden szempár rám mered, és egy számomra teljesen ismeretlen nyelven kezdenek kiabálni nekem, heves gesztikulálások közepette. Kezdek zavarba jönni… Nem hittem volna, hogy ennyire felzaklatja őket a jelenlétem. Már éppen a távozáson gondolkozom, mert jobb a békesség és én egyedül vagyok, törékeny, gyönge és védtelen, ők meg sokan és nyilván erősebbek, ha kenyértörésre kerül a sor :-) Aztán váratlan esemény történik: nekem is szorítanak egy kis helyet! Érthető okokból kissé vonakodva bár, de leülök közéjük. A mellettem ülő megveregeti a vállam és a kezembe ad egy dobókockát. Aham, szóval ezek szerint azt akarták, hogy csatlakozzam. Hát jó, lássuk csak… eldobom a kockát és elsőre sikerül 6-ost dobnom! Magam is meglepődöm, de már nyúlok is a bábuért, hogy lépjek. Kb a harmadik lépés után az egyikük rácsap a kezemre. Oké, tehát ne lépjek többet. Lehet, hogy itt minden kidobott számnak csak a felét szabad lelépni? Ismét megkapom a kockát, tehát nyilván újat kell dobnom. Ezúttal 4-es. Most hiába nyúlok a bábuért, már az első lépést sem várják meg és kapom az előbbi „kézlevest”. Visszarántom a kezem és várok… Igen ám, de ahelyett, hogy folytatódna a játék, kérdő pillantásokkal találkozom. Szóval mégis lépnem kéne? Újra megfogom a bábut, immáron nagyon óvatosan és készen arra, hogy bármikor eldobjam. Összeszorított fogakkal, görcsben állt ujjakkal lépkedek, de nem történik semmi… lelépem a négyet, majd más veszi át a kockát. Dob egy egyest és lép hármat. Mi van?! Itt végképp elvesztettem a fonalat. Szerintem ők sem tudják, hogy mit csinálnak. Úgy döntöttem, hogy vagy játsszunk normálisan, vagy sehogy! Ezen felbuzdulva dobok egy kettest. Immáron megamagabiztosan kapom fel a bábumat és lépek vele. Már az első lépésnél megpróbálják elorozni, de nem hagyom magam! Szorítom a bábut, nagyon csúnyán nézek és belecsípek az arcátlan bábulopó kézfejébe. Egyből vette az adást, el is kapta onnan a kezét! Ezek után a tőlem jobbra ülő játékosnak adom a kockát. Ő át akarja adni a másik oldalamon lévőnek, de nem engedem. Jelentőségteljesen ránézek, majd ellentmondást nem tűrve a táblára mutatok. Kelletlenül bár, de dob egyet. A kezébe adom a bábut, lép vele. Egyre feszültebb a helyzet, aztán nem telik el néhány másodperc, és egyedül találom magam. Mire felocsúdok, már mennek is tovább kezükben a játékkal, otthagyva a tér közepén. Vissza-visszafordulnak, nagyon csúnyán néznek és érzem, hogy röpke 10 perc alatt sikerült megutáltatnom magam….  Nem tudtak játszani, én megmutattam hogyan kell, és tessék, ez a hála! Feltápászkodom…szomorú vagyok és csalódott, meg kicsit azért dühös is. Arról nem is beszélve, hogy ostobának érzem magam. Nem értem az egészet és igazságtalannak tartom ezt a hozzáállást!

Variáció „B”:

Mikor a társaság megpillant, rám mosolyognak, intenek és helyet csinálnak nekem. Továbbra sem értem, mit mondanak, de amint leülök, a kezembe adják a dobókockát. Dobok egy hatost. Ahogy meglátják a számot, intenek a fejükkel egy „nem”-et és ráteszik a kezüket a bábura. Újra a kezembe adják a kockát. Aham… Szóval, ha hatost dobok, újra kell próbálkozni és nem léphetek. Dobok még egyet, ezúttal egy négyest. Ugyanaz a reakció, azzal a különbséggel, hogy már a kockát sem kapom meg. A következő játékos dob egy egyest és lép hármat. Ekkor megmutatják nekem a kocka egyes, hármas és ötös oldalát, majd elmutogatják kézzel-lábbal- nádi hegedűvel, hogy csak ezek kidobásával lehet lépni a bábukkal. Akinek elsőre sikerül, az léphet plusz kettőt. Akinek másodikra, az annyit, amennyit dobott, akinek másodikra sem, az kimarad. Már azt is értem, hogy balra megy a kör. Miután átverekedtük magunkat az első körön és így megértettem a szabályokat, egy rendkívül mulatságos és jó hangulatú órát töltöttünk együtt, ami nagyon gyorsan elszaladt. Sajnos mennem kell, nincs több időm, így új, külföldi barátaimtól nagy derülések közepette elbúcsúzom, és vidáman, már-már szökellve indulok le a metróhoz. :-) Nem tehetek róla, egy jó társasozás mindig ilyen hatással van rám! :-)

…. És hogy mi a különbség a kettő között? Az első esetben feszengtem és szorongtam, nem kaptam megfelelő instrukciókat, a banda „tejbetök” volt. Már az elején sem értettem, hogy egyáltalán szívesen látnak-e? Hol kijavították ugyanazt a tettemet, hol nem. Fogalmam sem volt, mit kéne tennem, és mivel úgy éreztem, hogy ők is csak bénáznak, rájöttem, hogy ahhoz, hogy haladjunk is, a kezembe kell vennem a dolgokat. Ebből az lett, hogy össze-vissza csipkedtem, bántalmaztam, „terrorizáltam” őket arra kényszerítve, hogy a saját szabályaim szerint játsszunk!

A második esetben letisztáztunk mindent. Értettem a kommunikációjukat, határozottan bár, de fizikai bántalmazás nélkül megmutatták, hogy mit szabad és mit nem ebben a játékban. Eszembe nem jutott bevezetni a saját szabályrendszeremet, hisz ez is tökéletesen működik és el tudom fogadni, tudok hozzá alkalmazkodni, mert világos és könnyen követhető a számomra. Az egész játék vidám és élvezetes volt.

Jó-jó, de hogy jönnek ide a kutyák?! Megígértem, hogy leírom, miért nem szabad engedni, hogy saját szabályokat alkossanak. Hát azért, mert ha a mi világunkban elkezdenek a saját szabályaik szerint élni, könnyen egyedül találják magukat a Deák tér közepén, mint én az "A"-esetben. Sokan nem szeretik a kezelhetetlen, agresszív, „idegbeteg” kutyákat, és minden lelkifurdalás nélkül szabadulnak meg tőlük, mert az a kutya „bolond és hamis”. Ti hogyan éreznétek magatokat, ha egy olyan játékban vennétek részt, aminek nem értitek a szabályait?  Mikor olyan feladatot kaptok, ami túlnő rajtatok? Gondoljatok bele…

A dologhoz hozzátartozik, hogy a kutyák pedig nem tolerálják a gyengekezű, következetlen embereket, akiket a falkájuk irányítására alkalmatlanoknak találnak. Emlékeztek, a falkát csak az arra legalkalmasabb vezetheti, különben leváltják. Bizony, ha a gazdikat le kell váltani, mert nem egyértelműek a szabályaik, a kommunikációjuk, a döntéseik, akkor a rangban következő fog a helyükre lépni, aki kizárásos alapon a kutyájuk lesz. 

Igen, tudom, kreatív cím… és igen, a témát le kéne szűkíteni kicsit… most viszont általánosságban szeretnék írni róluk, hátha lesz pár újdonság a „régi” kutyásoknak is.

Az első és legfontosabb tény: a kutyák a farkastól származnak. Ebben azt hiszem mindannyian egyetérthetünk. (Etológiai kutatások kizárták az összes többi lehetséges őst, úgy mint sakál, prérifarkas, róka, stb…)

Másik tény: a „kutya” szónak a köznyelvben van egy pejoratív csengése, ugyanúgy, ahogy a mesékben a farkasoknak is, hisz általában ők  a „rosszfiúk”. Leszólítják az erdőben a fiatal lányokat, majd nagymama-jelmezben megeszik őket, kismalacokhoz próbálnak beférkőzni és még sorolhatnám.

A kutyák nem ilyen ádáz szörnyetegek, ők inkább a „lelőlek, mint egy koszos kutyát” kategória. Akárhányszor hallottam ezt filmekben, sosem értettem… Miért pont kutyát?!

Ismerek olyan véleményt is, hogy a kutya „talpnyaló, megalázkodó, eladta a lelkét egy falat húsért, stb emiatt nem szeretjük”. Mindenkinek megvan a joga nem szeretni őket, de ezek a jelzők nagyon felszínes ismeretekről, vagy épp az ismeretek teljes hiányáról tanúskodnak.

A farkasfalka egy erősen szervezett és hierarchizált társadalom. Mindenki ismeri a szabályokat, tudja, hogy mennyi az ő feladata, és mi az, amibe már „nem szólhat bele”. Ezeket szigorúan be is tartják, mert be KELL tartaniuk. Az ő társadalmukban minden kihágást súlyos szankció követ.

Az egész „csoportot” egy nőstény és egy hím irányítja. Feladatuk, hogy mindenről döntéseket hozzanak így működtetve és életben tartva a falkát. A felelősségük hatalmas, általában kemény küzdelmek árán kerülnek ebbe a pozícióba, miután bizonyították rátermettségüket, de amint az gyengülni látszik, azonnal a rangban következő lép előre és megküzd ezért a hatalomért. Náluk nem 4 évente vannak választások, hanem azonnal, ahogy a falka szükségét érzi egy alkalmasabb vezetőnek. De ne politizáljunk!  :)  Térjünk vissza a „házifarkasokra”, azaz a kutyáinkra. Most kedves olvasó, bizonyára meg fogsz lepődni, vagy ha nem, akkor tudhatsz valamit, mert jön a lepel lerántása a nagy titokról:

Bizony az öledben szunnyadó pincsid, vagy a kanapén fetrengő, horkoló bulldogod is pontosan ugyanígy él. Minden egyes kutya, legyen az bármilyen fajtájú, szabályok szerint élő falkaállat. A farkasoktól ez az ősi örökség a hosszú, emberrel töltött évezredek alatt is megmaradt. Szó sincs megalázkodásról, vagy talpnyalásról! Sőt! Sok-sok év tapasztalata beszél belőlem, mikor azt mondom, hogy a városi kutyák többsége (csak róluk tudok nyilatkozni) kőkemény szabályokat tartat be a gazdájával!

„Ne közelíts hozzám, ha eszem, mert meg foglak harapni! Ez az én kajám!” (Morgó kutya a tányérja felett)

„Ne nyúlj hozzám, mikor pihenni akarok!” (Fekhelyén, vagy esetleg a Te fekhelyeden vicsorgó kutya)

„Mögöttem kell maradnod, míg fel nem mérem a terepet!” (A séta kezdetén a kapun előrerongyoló kutya)

„Ha bármi gáz van, én intézkedem!” (Másik kutya/ ember/ vélt veszély láttán agressziót kezdeményező kutya)

„A vadászatot én irányítom!” (Sétáltatás közben a gazdi karját kirántó kutya)

„Ha más dolgom van, nem megyek oda, hiába szólsz!” (Többszöri hívásra is fittyet hányó, esetleg sokadjára kelletlenül odavánszorgó eb)

Ez csak néhány szabály volt azok közül, amit a kutyák bevezettek a „gazdájuknak.” Az apróbbakat már meg sem említem… Na jó, egyet igen, mert az nagyon tetszik: A kutya akkor kap enni, ha kimegy a konyhába és leül a kutyatápot rejtő szekrény elé. A gazdi pattan és etetet. Az ő változata szerint a kutya szól, hogy éhes. A kutyáé szerint ő megadja a jelet, amire az ember már tudja, hogy mi a dolga.

A darabka húsért lelkét eladó eb esete pedig a következő volt:

A farkasfalkák folyamatosan követték az ősembercsapatokat, és a hátrahagyott csontokból és egyéb, az ősemberek számára ehetetlen, vagy feleslegessé vált cuccokból lakmároztak. Ahogy telt az idő, egyre közelebb merészkedtek hozzájuk és a falka egyes egyedei már egészen a tábor mellett, a tűz közelében töltötték az időt. Az ember eleinte nem volt túl szívélyes vendéglátó (a részletekre nem térnék ki), de aztán rájött, hogy a farkas érzékszerveinek és gyorsaságának az övé a nyomába sem ér és ez kapóra jöhet vadászatkor, de csak simán „otthon” is, hisz jóval előbb észleli a veszélyt. Tehát tudatosan kezdte magához szoktatni a barátságosabb egyedeket. Aki nem volt annyira barátságos, de a táborhely közelébe ment, azt az ember likvidálta (erre szintén nem térek ki...) 

Tehát csak azok maradhattak mellette, akik képesek voltak elfogadni a játékszabályokat és cserébe ők is részesültek a „jóból”. Mai szóval azt mondanánk, akik kooperáltak az emberrel, együttműködtek vele a közös cél érdekében. Valójában egy cserekereskedelem történt: Én segítek neked, te segítesz nekem. Beszállok a vadászatba, ha kapok a zsákmányból. A dolog nagyjából így kezdődött, belőlük lettek a kutyáink…

Nem gondolnám, hogy a lelküket adták el. Inkább munkahelyet váltottak: találtak egy olyan céget (falkát), ahol ugyanazért a melóért kedvezőbb munkafeltételeket és több fizetést kaptak. Az vesse rájuk az első követ, aki nem így döntene hasonló helyzetben :)

Most pedig, hogy kiderült milyen szabályokat is tartatnak be a kutyáink, legközelebb leírom, hogy ezt miért tilos engednünk ;)

Tehát, kedves leendő gazi! A kiskutyádnak szüksége van az alomtársai, az anyukája közelségére ahhoz, hogy biztonságban érezze magát és elkezdjen szépen kommunikálni a többiekkel. Ne szakítsd ki ebből a közegből 8-10 hetes koráig, mert épp, hogy csak elkezdte észlelni a körülötte lévő világot és máris megfosztod ettől! Nem kell semmit elsietni, mert a későbbi kapcsolatotok is akkor lesz jó, ha nem egy antiszociális szörnyecskét nevelsz. Szüksége van arra a 10 hétre a családjával.

Mielőtt azonban elkezdenél várni, nem árt tisztázni, hogy mire/ kire? Következő napirendi pont: hogyan válasszunk kiskutyát?

Én egy régimódi lány vagyok, hiszek a nagy pillanatokban. Sőt, abban is hiszek, hogy olykor a kutya választja ki a gazdáját. Nem mennék bele a kutyaválasztás részleteibe, mert mások erről könyveket írtak, szóval egy blogban nehéz lenne alaposan kivesézni. A csodálatos kutyadoki könyvben emlékeim szerint egy egész fejezet szól erről, azt mondjuk érdemes átolvasni. Én csak annyit fűznék hozzá, hogy ha csak teheted, személyesen válassz! Látogasd meg jövőbeli kiskutyádat és alomtársait, és hallgass a megérzéseidre, meg persze a szemedre… Ha egy hiperaktív kis „duracelnyuszi” és egy álomkóros, szuszogó, lusta ebecske között vacilálsz, döntsd el, a Te vérmérsékletedhez melyik illik jobban!

Ennyit a választásról. Megvan a kiszemelt kutyus, de a lelkiismeretes tenyésztő/ tulajdonos/ befogadó csak néhány hét múlva adja oda a fenti okok miatt. Szuper, mert itt az idő, hogy hasznosan töltsd azt a néhány hetet!

Először is készítsd elő a terepet, mérd fel az árakat és persze a minőséget, és így szerezd be a szükséges holmikat neki. Eledelből persze már ehet szilárdat, hisz a tejfogai megvannak, de igyekezz ne a legolcsóbbat választani! A nagyon „gagyi” száraztáp megbosszulja önmagát és nem lesz elég erős a kutyád természetes védekező-rendszere. Így, amit az élelmezésen megspórolsz, elköltheted az állatorvosra, sőt, még többet is. Érdemes alaposan körülnézned a piacon és olyan tápot választani, aminek legnagyobb része hús. Mégiscsak egy kis (el)ragadozót szeretnél dédelgetni…  Persze, ez húzósabb árban van, de általában tovább elég, mert nem kell belőle annyit adni, mint a gyengébb, gabonaalapú változatból. Egyszer láttam egy olyan szárazeledelt, melyre a következő volt írva, mikor felsorolták, hogy miből áll: „90% egyéb anyag”. Na ilyet NE vegyél! (A kajákról később írok részletesen).

Az etetés után logikai sorrendben haladva nyilván a táplálék távozása következik…

Kutyapelus. Vigyázz vele, mert hamis barát! Úgy tűnik, hogy praktikus és viszonylag higiénikus megoldás, de később még meggyűlhet vele a bajod! Az a kutya ugyanis, aki rászokott a pelusra, akkor is előszeretettel jár „rá”, ha azt már réges-régen eltávolítottad a szobatisztaság reményében. Ha már pelus, akkor legyen az ajtó mellett. A legegyszerűbb módja a szobatisztaságra nevelésnek, ha az éppen pisilni, vagy egyéb tevékenységet végezni készülő kölyköt gyorsan elkapod és kirakod az ajtó elé. Ha ügyes vagy, egy idő után automatikusan oda fog indulni, így jelezve neked, hogy idő van… Ezt és még rengeteg hasonló tippet meghallgathatsz egy kutyaovis előadáson, úgyhogy íme még egy program addig, míg a kutyus nem költözik be.

Jöjjön az egészségügyi rész: Oltások bizony kellenek és elengedhetetlenek. Egyrészt törvényi előírás, másrészt a kutya egészsége nagyban függ attól, mi ellen van védve. A parvo és a szopornyica a két legismertebb babakutyákat támadó megbetegedés. Amíg nem érkezik meg az ebed, lesz időd, hogy beugorj egy szimpatikus állatorvosi rendelőbe és érdeklődj a várható költségekről és arról, hogy mennyi idő, míg más kutyák közé mehet és teljesen védetté válik. Persze eközben tájékozódj könyvekből, interneten és a tapasztalt, kutyás és rettentő okos ismerősöktől (ilyenek mindig vannak), de ne feledd, amit korábban írtam: szelektálj! Ha valami nem tetszik, nem értesz vele egyet, vagy nem vagy biztos magadban, nézz utána több helyen is, kérdezz szakembert, tájékozódj!

Tegyük fel, hogy beszereztél mindent, már csak a kutya hiányzik! Letelet az a pár hét és mehetsz is az új családtagért. Mindig tartsd szem előtt, hogy nem egy valószínűtlenül szőrös és négy lábbal rendelkező emberrel osztod meg az otthonodat! Ő egy kutya. Persze eközben az ember legjobb barátja, de akkor is kutya. Nem ugyanaz a kommunikációnk, a jelzéseink, a gesztusaink. Ez is kutyaovis anyag, de ennyit elöljáróban mindenképp tudnod kell! Mikor először hazaértek, ne rohangálj utána, ne aggódd túl a helyzetet, ne légy vele erőszakos, ne kényszerítsd rá, hogy minden áron melletted maradjon! Engedd meg neki, hogy felderítse az új otthonát és várj, hogy ő menjen oda hozzád! Ekkor ne tornyosulj fölé és kapd fel „Jaj, de édi vagy!”- felkiáltással! Ez az ő nyelvén elég ijesztő dolgokat jelent… Ülj, vagy guggolj le hozzá, simogasd meg és akár valami finomsággal is kedveskedhetsz neki! Sajt, virsli, párizsi a legjobb. Ekkor már persze ölbe is veheted, tudom, hogy úgysem bírod megállni, és nem is kell :)

Ha így kezditek a kapcsolatotokat, akkor ez „egy gyönyörű barátság kezdete” lesz ;-)

Bármennyire is próbáltam, nem tudok elszakadni a kölyökkutya témától. Miért, úgy is mondhatnám, MIÉRT vetemedik valaki arra, hogy kutyát szeretne tartani, pláne ezen becses faj bébi példányát?! (A kérdés költői, kérlek ne válaszoljatok! :-))

Mielőtt kutyát veszel magadhoz légyszi gondold végig, hogy milyen célból teszed ezt! Ha kell valaki, aki elijeszti az idegeneket, jobban jársz, ha beszereltetsz egy riasztót a kutya, saját magad és a társadalom érdekében is! A kutya nem erre való. Nem kötelező őt babusgatni és tutujgatni, de igenis, alapvető dolgokban foglalkozni kell vele. Amennyiben van egy házőrzőm, de nincs köztünk kötődés, jó kapcsolat, nem törődöm vele, bizony könnyen azon kaphatom magam, hogy a legkevésbé sem tudom uralni azt az erőt, amit a kertemben tartok… Arról nem is beszélve, hogy a kutya számára ez mennyire ingerszegény, rossz élet. Ismétlem, nem erre lettek kitalálva. Társas lények, szükségük van a falkára, jelen esetben az ember közelségére. A kerti kutyák is igénylik a foglalkozást, sőt a sétát is, ha hiszitek, ha nem!

A másik kedvencem: „Azért szeretnék kutyát, mert a kislányom/ kisfiam/ kisunokám/ kisakárkim nagyon szereti az állatokat”. Isten tartsa meg jó szokását, de akkor járj vele olyan környezetbe, ahol tud kutyákat simogatni, mert a kutyatartás nem arról szól, hogy veszek egyet a gyereknek, hogy kiélhesse határtalan állatszeretetét.

 „Régóta próbálkozunk babával, de sajnos nem jön össze. Gondoltuk, magunkhoz veszünk egy árva kiskutyát és gondoskodunk róla”. Az ötlet szép, segíteni egy árva, bajbajutott, elhagyott, stb kis lényen. Amíg a gyermekáldás várat magára, kutyázunk. Sajnos, ha pusztán ez az ok, elég sanyarú végkimenetelekről tudok beszámolni. Mikor megérkezik az embergyerek, a kutya „féltékeny lesz” (erről majd később :-)), vagy pusztán játékból folyton felborítja, stb. Nincs mese, az ebnek mennie kell. Másik verzió: a gyermekáldás nem jön, de sebaj, van egy négylábú, szőrös kis gyermekem, akit kényeztetek, és élete végéig az én kisbabám marad, nem úgy, mint a gyerekek, akik megnőnek, elköltöznek, stb… Rossz hírem van, ez sem jó politika. A gyerekként kezelt kutyák nagyon súlyos viselkedési gondokkal küzdenek, amit az idők során a saját gazdájuk tesz rájuk, aki persze a legkevésbé sem érti a kutya problémás viselkedését.

Az okok száma végtelen lehet, nem is tervezem az összeset megnevezni. Fent olvashattatok rossz példákat, amit sajnos a saját fülemmel hallottam, de a favoritot a végére hagytam: „Azért választottuk ezt a fajtát, mert látott a gyerek egy videót egy ilyen kutyáról, amint épp ilyen, meg olyan vicces dolgokat csinált”. Nos, ha finoman szeretnék fogalmazni, az általuk beszerzett kutyus és a videón látott kutyus maximum fajtájukban hasonlítottak, de természetükben a legkevésbé sem.

Ha bárki megkérdezne, hogy miért akartam, vagy miért tartok kutyát, nem tudnék rá pontosan válaszolni. Nincs rá konkrét okom. Azért, mert nekem ez a természetes, szeretem és tisztelem őket. Ennyi. Amikor eldöntöd, hogy beszerzel egy ebet, fenekestül fel fog fordulni az életed, ez egészen biztos. Különösen akkor, ha lakásban tartod. Elkezdesz másképp tervezni, szervezni, akár csak egy néhány napos nyaralás tekintetében is, vagy a mindennapokban, mikor túlórázni kell, de a kutyát valakinek muszáj levinnie. Apróságok, de annál fontosabbak. Azt gondolom, hogy aki képes és nem fél megismerni a kutyákat és saját életét mielőtt egyet magához vesz, abból lesz később az a gazdi, aki felelősséggel döntött és nem teher neki a kutyatartás. A többiek rájöttek, hogy tévedtek, „nem ezt a lovat akarták” és nagyon leleményesek abban, hogyan is szabaduljanak meg az új jövevénytől.

A következő bejegyzést azoknak ajánlom, akiknél megvalósulni látszik az első verzió.

Folyt köv…

Nem sokkal azután, hogy megírtam a blog bevezetőjét, felhívott egy volt kolléganőm. Kiskutya került a házhoz, ezzel kapcsolatban kérdezett meg néhány dologról. Az első irományomat így Emesének ajánlom!

A kölyökkutyák tartásáról és neveléséről rengeteg könyvet adtak már ki és az interneten is számtalan infót lehet megtudni. Én mégis arra buzdítanék mindenkit, hogy szelektáljon és ne vegye mindig készpénznek, amit leírnak! Nem is rabolnám a helyet és az időt azzal, hogy praktikus tanácsokat osszak meg Veletek. Nemrég olvastam Ceasar Millan egyik könyvét. Ez még önmagában nem is lenne hírértékű. A csodálatos kutyadoki, illetve a Spektrumon garázdálkodó, bőrszerkós Victoria –sorozatokat nem igazán szeretem, inkább csak egyfajta megmagyarázhatatlan mazochizmus, no meg a kíváncsiság hajt, mikor végignézek egy-egy ilyen műsort. A kutyadoki-könyv, viszont minden várakozásomat felülmúlta. Amennyire megfoghatatlan és sokszor légből kapott dolgokat látok a műsorban, a könyv annyira pontos és lényegi, tökéletesen ábrázolva azt a fajta nevelést, amiben én magam is hiszek. Tehát a tanulság: aki babakutyát szeretne hazavinni, az előbb Ceasar Millan kölyökkutyákról szóló könyvével tegye ugyanezt, és kezdje el bőszen olvasni! Másik módszer, ami talán egy kicsit interaktívabb: megtalálni egy olyan kutyasulit, ami szimpatikus, ahol tartanak kutyaovit és ahol a kiképzők annyira jófejek, hogy beengedik a leendő gazdit egy ilyen foglalkozásra. Persze a legnagyobb zagyvaságnak tűnhet kutya nélkül kutyaiskolába menni, de a legjobb sulik a gazdiknak szólnak inkább, mint a kutyának. Erről majd máskor részletesen is fogok értekezni ;) Szóval ne szégyelljétek, ha tájékozódni akartok és minél többet megtudni leendő ebetekről. Irány a kutyasuli!

 Tartozom még egy vallomással: Korábban rendszeresen tartottam kutyaovit Csepelen. Aztán kitaláltam ugyanennek a felnőtt változatát, amit felügyelt futtatónak kereszteltünk, de erről majd később… Az viszont ebből is látszik, hogy inkább „nagykutya”-párti vagyok. Na nem úgy, hogy a mérete legyen minél nagyobb, hisz a két kutyám össztömege nem tesz ki egy nagyobb spánielt. Inkább úgy fogalmaznék, hogy a felnőtt kutyák közelebb állnak a szívemhez, mérettől, kortól, fajtától függetlenül. Ne aggódjatok, az okát úgyis el fogom majd mondani! Legutoljára kb 10 éve volt kölyökkutya a háznál, de mostanra ő is egy „érett személyiség” lett :) Senkit nem szeretnék lebeszélni a babakutyázásról, mert aranyosak, kicsik, védtelenek és babusgatnivalók. DE! Azt se felejtsétek el, hogy a mai rohanó, kapkodó, idegbeteg életritmusban, amit sokszor kénytelenek vagyunk élni, vajon képesek vagyunk-e megadni azt a hozzáállást, időt, foglalkozást egy kölyöknek (vagy akár felnőttnek), amit igényel? 

Persze, most jöhetne, hogy a kutyatartás mekkora felelősség, meg blablabla, de tudom, hogy úgysem venné senki komolyan. Nem ismerek olyan embert, aki csak azért nem vett meg egy kutyust, mert azt olvasta valahol, hogy az felelősséggel jár. Aki kutyát akar, meg fogja szerezni, ha felelősséggel gondolkodik, ha nem. Sajnos a gazdiságot nem kötik életkorhoz, vizsgához, vagy bármilyen engedélyhez, ami megmutatná, hogy az adott személy méltó-e arra, hogy egy másik lényről gondoskodjon. A kóbor kutyák száma és a menhelyek telítettsége sajnos számomra egyértelműen jelzi, hogy a felelősségtudatot (már ha ez kialakult egyáltalán) sokszor legyőzi az a pillanatnyi vágy, hogy egy cuki kis szőrmókot, vagy épp egy „igazi, totálbrutál vérkutyát” vegyünk magunkhoz.

Sajnos ezzel a bloggal nem tudok világot megváltani és megértetni az emberekkel, hogy ezzel mit okoznak a kutyának. Érdemes azonban eljönni szocializációs foglalkozásokra, ahol rendkívül érdekes dolgokat lehet arról hallani, hogy az adott kutyus épp hányadik alkalommal lett kihozva a menhelyről, ahova rendszeresen visszakerült, és hányadik gazdájánál van, aki végre vette a fáradtságot, hogy segítséget kérjen. Olyat is lehet hallani, hogy milyen előélete volt a mindent és mindenkit megtámadó, agresszor „vadállatnak”, aki szintén egy ilyen pillanatnyi fellángolásból került első, de teljesen alkalmatlan gazdájához. Lucáról, a saját kutyámról nem is beszélve, de az ő történetét későbbre tartogatom.

És most egy kis anyagiaskodás: Emese a kiskutyáját vidékről hozta. A kölyök 7 hetes, oltva és féregtelenítve nem volt, természetesen a már kötelező microchip még nincs benne. A kiskutyák ajándékba elvihetőek voltak… Hát persze, hisz „véletlenül” születtek. Az ivartalanítást ezen a ponton már meg sem említem, mert aki kicsit is odafigyel a kutyás dolgokra, annak már valószínűleg a könyökén jön ki, de a biztonság kedvéért, majd azért erről is írok később :) Szóval az anyagiaskodás lényege, hogy végzünk egy gyors, de közel sem alapos számítást a kölyökkutya költségeiről jelen esetben. Az oltási program összesen 3-4 oltásból áll, attól függően, hogy a második oltás beadásánál mennyi idős a kölyök. Oltásonként számoljunk 5000 Ft-ot, ami egész baráti ár. A féreghajtót tabletta és paszta formájában is kaphatja, legyen 500 Ft, bár ez is egy nagyon jóindulatú becslés, és csak akkor reális, ha van állatorvos ismerősünk. Amennyiben az eb bolhás, kullancs van benne, esetleg tetű, rüh, még csapjunk hozzá párezer forintot a listánkhoz, mert az a szer sem olcsó, amivel ezeket ki lehet irtani, különösen a babáknál, akikre még nem is lehet akármit feltenni. Később majd a chip és a regisztrációs költség is megjelenik, ami szintén 5000-8000 Ft is lehet. Ha itt most megállunk és összeadjuk, kiderül, hogy az ingyenkutyánk valójában 30.000 Ft nagyjából, úgy, hogy egészséges és az utazást nem számoltuk. Az etetést, fekhelyet és egyéb alapdolgokat sem számoljuk. Ehhez még hozzátartozik, hogy állatmenhelyeken, ahol lelkiismeretes állatvédők dolgoznak, egy ilyen korú kiskutya oltási programja már megkezdődött, féregtelenítve és bolhátlanítva van, valahol már chippel is rendelkezik. Persze ott sem adják őket ingyen, de a költség alacsonyabb és a „meló” kevesebb vele. Egyébként én azt gondolom, hogy aki a kezdeti dolgokba nem tud, vagy nem akar beruházni súlyos ezreket, az a későbbiekben sem fog jeleskedni, ha a kutya hirtelen úgy megbetegszik, hogy bérletet válthatunk az állatorvoshoz. Sajnos volt már részem hasonlóban, így tudom, hogy ez egy váratlan és nagyon magas kiadás… a lélektani részét most hagyjuk :)

Azt tehát megállapíthatjuk, hogy a kutyatartás melós és költséges „hobby”. Nézzük tovább: Kifizettem a kölyköt, voltunk állatorvosnál, megvettem a cuccait, minden ok, fel vagyok készülve… aztán kiderül, hogy mégsem, mert a kis bitang egész este vinnyog. Most költöztünk új házba, a szomszédok ki fognak nyírni a kutyával együtt, de mindenesetre nem fogom belopni magam a szívükbe. Pedig ez elég gyakran előfordul, ha arra vetemedünk, hogy babakutyával osztjuk meg az otthonunkat, különösen, ha ragaszkodunk a kerti léthez.  (Nem a sajátunkéhoz, a kutya kerti létéhez... ) Már említettem, elég rég volt, mikor kölyökkutya volt a háznál, ráadásul ő is lakásban lakott velünk az első perctől, és még csak nem is sírt. Abban azonban biztos vagyok, hogy ha kertes házban élnék, az első időszakban bent tartanám a kiskutyát éjszaka, hogy a közelemben legyen. Lássuk a tényeket: abban a korban van mikor a többieknek, az anyának, a társaságnak már központi szerepe van az életében. Aztán egyszer csak egyedül marad egy vadidegen helyen, semmi ismerős szag, sehol a falka többi tagja. Bizony, eljött az idő, hogy megtanulja, hogy új falkája lett. Ezt viszont úgy fogja legkönnyebben megérteni, ha érzi, látja, hallja azt az új falkát. Amikor a kölyköt elhozzátok, a legideálisabb esetben otthon is tudtok maradni vele pár napot. Az elvetemültebbek még a szabadságukat is arra az időszakra igazítják. Én ismerek ilyet, tehát a jelenség létezik! Nyilván a kutya nem lesz retardált, vagy lelkisérült, ha a kertben éjszakázik egy olyan helyen, ami biztonságot ad neki, de sokkal jobbat teszünk vele akkor, ha a közelünkben tudjuk, nem beszélve a dolog egészségügyi részéről. A későbbi kertbe szoktatás nem egy olyan ördögtől való dolog, hogy az első néhány éjszaka ne alhasson bent emiatt.

A kutyák nagyon könnyen alkalmazkodnak szabályokhoz és újdonságokhoz, ha már biztonságban érzik magukat az adott helyen, megszokják azt és nem idegen a számukra, legyen az kert, vagy lakás.

Addig is kitartást, kedves kölyökkutyás gazdik, és készüljetek fel a következő traumákra, amit a kert kiásása, a cipő megrágása és a nem kívánatos helyeken gondosan elhelyezett „meglepetéscsomagok” jelentenek majd! Persze a felsorolás a teljesség igénye nélkül történt :)

Mesi, remélem hasznos volt, és ne vegyél neki kutyacsokit, mert sokkal jobban fog örülni egy kis felvágottnak, vagy sajtnak ;)