A kutya (I. rész)

Igen, tudom, kreatív cím… és igen, a témát le kéne szűkíteni kicsit… most viszont általánosságban szeretnék írni róluk, hátha lesz pár újdonság a „régi” kutyásoknak is.

Az első és legfontosabb tény: a kutyák a farkastól származnak. Ebben azt hiszem mindannyian egyetérthetünk. (Etológiai kutatások kizárták az összes többi lehetséges őst, úgy mint sakál, prérifarkas, róka, stb…)

Másik tény: a „kutya” szónak a köznyelvben van egy pejoratív csengése, ugyanúgy, ahogy a mesékben a farkasoknak is, hisz általában ők  a „rosszfiúk”. Leszólítják az erdőben a fiatal lányokat, majd nagymama-jelmezben megeszik őket, kismalacokhoz próbálnak beférkőzni és még sorolhatnám.

A kutyák nem ilyen ádáz szörnyetegek, ők inkább a „lelőlek, mint egy koszos kutyát” kategória. Akárhányszor hallottam ezt filmekben, sosem értettem… Miért pont kutyát?!

Ismerek olyan véleményt is, hogy a kutya „talpnyaló, megalázkodó, eladta a lelkét egy falat húsért, stb emiatt nem szeretjük”. Mindenkinek megvan a joga nem szeretni őket, de ezek a jelzők nagyon felszínes ismeretekről, vagy épp az ismeretek teljes hiányáról tanúskodnak.

A farkasfalka egy erősen szervezett és hierarchizált társadalom. Mindenki ismeri a szabályokat, tudja, hogy mennyi az ő feladata, és mi az, amibe már „nem szólhat bele”. Ezeket szigorúan be is tartják, mert be KELL tartaniuk. Az ő társadalmukban minden kihágást súlyos szankció követ.

Az egész „csoportot” egy nőstény és egy hím irányítja. Feladatuk, hogy mindenről döntéseket hozzanak így működtetve és életben tartva a falkát. A felelősségük hatalmas, általában kemény küzdelmek árán kerülnek ebbe a pozícióba, miután bizonyították rátermettségüket, de amint az gyengülni látszik, azonnal a rangban következő lép előre és megküzd ezért a hatalomért. Náluk nem 4 évente vannak választások, hanem azonnal, ahogy a falka szükségét érzi egy alkalmasabb vezetőnek. De ne politizáljunk!  :)  Térjünk vissza a „házifarkasokra”, azaz a kutyáinkra. Most kedves olvasó, bizonyára meg fogsz lepődni, vagy ha nem, akkor tudhatsz valamit, mert jön a lepel lerántása a nagy titokról:

Bizony az öledben szunnyadó pincsid, vagy a kanapén fetrengő, horkoló bulldogod is pontosan ugyanígy él. Minden egyes kutya, legyen az bármilyen fajtájú, szabályok szerint élő falkaállat. A farkasoktól ez az ősi örökség a hosszú, emberrel töltött évezredek alatt is megmaradt. Szó sincs megalázkodásról, vagy talpnyalásról! Sőt! Sok-sok év tapasztalata beszél belőlem, mikor azt mondom, hogy a városi kutyák többsége (csak róluk tudok nyilatkozni) kőkemény szabályokat tartat be a gazdájával!

„Ne közelíts hozzám, ha eszem, mert meg foglak harapni! Ez az én kajám!” (Morgó kutya a tányérja felett)

„Ne nyúlj hozzám, mikor pihenni akarok!” (Fekhelyén, vagy esetleg a Te fekhelyeden vicsorgó kutya)

„Mögöttem kell maradnod, míg fel nem mérem a terepet!” (A séta kezdetén a kapun előrerongyoló kutya)

„Ha bármi gáz van, én intézkedem!” (Másik kutya/ ember/ vélt veszély láttán agressziót kezdeményező kutya)

„A vadászatot én irányítom!” (Sétáltatás közben a gazdi karját kirántó kutya)

„Ha más dolgom van, nem megyek oda, hiába szólsz!” (Többszöri hívásra is fittyet hányó, esetleg sokadjára kelletlenül odavánszorgó eb)

Ez csak néhány szabály volt azok közül, amit a kutyák bevezettek a „gazdájuknak.” Az apróbbakat már meg sem említem… Na jó, egyet igen, mert az nagyon tetszik: A kutya akkor kap enni, ha kimegy a konyhába és leül a kutyatápot rejtő szekrény elé. A gazdi pattan és etetet. Az ő változata szerint a kutya szól, hogy éhes. A kutyáé szerint ő megadja a jelet, amire az ember már tudja, hogy mi a dolga.

A darabka húsért lelkét eladó eb esete pedig a következő volt:

A farkasfalkák folyamatosan követték az ősembercsapatokat, és a hátrahagyott csontokból és egyéb, az ősemberek számára ehetetlen, vagy feleslegessé vált cuccokból lakmároztak. Ahogy telt az idő, egyre közelebb merészkedtek hozzájuk és a falka egyes egyedei már egészen a tábor mellett, a tűz közelében töltötték az időt. Az ember eleinte nem volt túl szívélyes vendéglátó (a részletekre nem térnék ki), de aztán rájött, hogy a farkas érzékszerveinek és gyorsaságának az övé a nyomába sem ér és ez kapóra jöhet vadászatkor, de csak simán „otthon” is, hisz jóval előbb észleli a veszélyt. Tehát tudatosan kezdte magához szoktatni a barátságosabb egyedeket. Aki nem volt annyira barátságos, de a táborhely közelébe ment, azt az ember likvidálta (erre szintén nem térek ki...) 

Tehát csak azok maradhattak mellette, akik képesek voltak elfogadni a játékszabályokat és cserébe ők is részesültek a „jóból”. Mai szóval azt mondanánk, akik kooperáltak az emberrel, együttműködtek vele a közös cél érdekében. Valójában egy cserekereskedelem történt: Én segítek neked, te segítesz nekem. Beszállok a vadászatba, ha kapok a zsákmányból. A dolog nagyjából így kezdődött, belőlük lettek a kutyáink…

Nem gondolnám, hogy a lelküket adták el. Inkább munkahelyet váltottak: találtak egy olyan céget (falkát), ahol ugyanazért a melóért kedvezőbb munkafeltételeket és több fizetést kaptak. Az vesse rájuk az első követ, aki nem így döntene hasonló helyzetben :)

Most pedig, hogy kiderült milyen szabályokat is tartatnak be a kutyáink, legközelebb leírom, hogy ezt miért tilos engednünk ;)