Akarok egy kiskutyát!!!!!

Na, nem én, van már kettő, köszönöm! A cím inkább azokra vonatkozik, akik most gondolkoznak abban, hogy kutyájuk legyen. Azt, hogy ez mekkora felelősség, elkötelezettség és mennyi lemondás, már számtalan alkalommal fejtegettem, így most ettől mindenkit megkímélek. Inkább a (hibás) választási szempontokra szeretnék kitérni. A poszt közkívánatra születetett, mert a legkedvesebb kutyakiképző kollégám / barátnőm adta az ötletet.

Történt egyszer, hogy egy budapesti kutyaiskolába ellátogatott egy gazdi a legendásan energikus kutyájával, és elmesélte, hogy valójában csak a szőre színe miatt választotta ezt a fajtát, de fogalma sem volt róla, hogy ez a kutya ennyire igényli a foglalkozást és mozgást. Teljesen kétségbe volt esve és ugyan legyenek szívesek a kedves oktatók és csináljanak valamit rakoncátlan ebzetével!

Persze egy valamirevaló kutyaiskolában nem a kiképzők feladata, hogy foglalkozzanak a gazdik kutyáival, így ez a történet is úgy végződött, hogy a gazdinak kellett a kutya lefárasztásáról gondoskodni, persze segítséggel.

Ez egyetlen példa a sok közül, de persze tudok még! Lássuk a filmeket. A képernyőkön lévő (cel)ebek teljesen meg tudják vezetni azokat az embereket, akiket egy filmmel, mesével, fikcióval, vagy nevezzük bárminek is, meglehet. Szóval, mikor ment a TV-ben a Lassie, mindenki Lassie-t akart magának. A 101 kiskutya után úton-útfélen dalmatákba botlottunk. Rin-Tin-Tin és Rex felügyelő is feladta a leckét a németnyunyóknak, hisz mindenki azt gondolta, hogy a kölykök már úgy születnek, hogy mindent tudnak úgy, mint híres fajtatársaik. Aztán, ha agresszív lett, túl félős, vagy esetleg szökős, tanácstalanul tárták szét a kezüket a laikus gazdik, mert hisz a TV-ben nem ilyen volt. A sort a végtelenségig folytathatnám, de a kedvencemet még muszáj megosztanom Veletek: Hacsi, a leghűségesebb barát. Ismerős? Richard Gere alakítja az akita gazdáját és csak olaj a tűzre, hogy a film megtörtént esetet mesél el. Innentől kezdve „Akitát akarok, mert szép, okos, hűséges és nekem is kell valaki, aki elkísér és elém jön és egyáltalán!!!!” Ne higgyétek, hogy ez a mondat csupán a képzelet szüleménye! Sokakat megríkatott a film, és elhatározták, hogy nekik is kell egy ilyen kutya. Aztán, mikor mindenkire morgott a kiválasztott gazdin kívül, vagy épp agresszív volt más kutyákkal, esetleg idegen emberekkel, vendégekkel, szintén jönnek a hitetlenkedő pillantások, hiszen a filmben nem ilyen volt.

A másik helyzet: „a nagybátyáméknak xy fajtájú kutyája van és az annyira okos, hogy nekem is ilyen kutya kellett, de az enyém egyáltalán nem ilyen nyugodt, kedves, okos, értelmes, stb.” Ennek egy másik változata: „az előző kutyám is ilyen fajta volt, de nem csinált ilyeneket, nem volt vele ennyi bajom!”

Térjünk át a fajtatisztákról a menhelyesekre! Az internet korában, mikor szinte mindent online intézünk, nyilvánvaló, hogy a kutyaválasztásnak is ez a legegyszerűbb útja. „Jaaaj, olyan szépen néz ezen a fotón! Olyan kis elhagyatott, menjünk el érte!” Aztán kiderül, hogy nem csak a gyámoltalanul néző, elesett kis állatot, hanem esetleges viselkedési problémáit, szorongásait, félelmeit, lelki és testi sérüléseit is hazavisszük. Ez nagyon dicséretes és szép dolog, de tudunk mi ezzel kezdeni valamit? Képesek vagyunk rá, hogy segítsünk neki? Vagy rájövünk, hogy ez a helyzet tarthatatlan, a kutya „képtelen beilleszkedni” és inkább visszavisszük?

Egy érdekes menhelyes történet: „Azért választottuk őt, mert annyira nyugodtan feküdt a kennelben. Kiegyensúlyozottnak és problémamentesnek tűnt. Aztán itthon mindenkire morog, nem engedi, hogy megközelítsem, ha eszik és más kutyáknak is nekimegy”. A gazdik útja egy kutyaiskola szocializációs órájára vezetett és nem az állatmenhelyre, de a történet valós. Miről is volt szó igazán? A kutya azért feküdt oly nyugodtan, mert egy domináns, magabiztos állatról volt szó. Nem látta szükségét annak, hogy majd’ kiugorjon a bőréből és „puncsoljon az alattvalóknak”, akik elmennek a kennel előtt. Otthon viszont meg kellett kicsit rendszabályozni az engedetlen falkatagokat, hogy tudják, hol a helyük!

Minden kedves olvasót megkérek, hogy ne értsék félre a posztot! Lesarkított példákat hoztam és egyáltalán nem biztos, hogy a „vegyünk egy Lessie-t itthonra”-ötlet balul sül el. Lehet, hogy egy életre szóló barátság lesz belőle egy csodálatos kutyával.

Csupán arra szerettem volna rávilágítani, hogy nem szerencsés sztereotípiákkal és elvárásokkal nekivágni az „ebszerzésnek”.

Még, ha utána is olvas az ember egy-egy fajtának, egyáltalán nem biztos, hogy az ő kutyája is olvasta ugyanazt a könyvet…. Minden kutya elsősorban KUTYA és csak utána tacskó, bobtail, foxi, stb. Persze vannak fajtajellegzetességek, de a nevelés és a megfelelő hozzáállás befolyásolja leginkább a kutya viselkedését! Persze, ha energikusak és kiránduló, sportoló, örökmozgó életet élünk, inkább mi válasszuk magunk mellé az előbb említett foxit, mint azok, akik épp ellenkező életvitelt folytatnak.

Ebből a szempontból a menhelyi ebeknél nagyon fontos, hogy a hozzáértő, a kutyákat jól ismerő gondozók mit mesélnek a kiválasztottról. Hogy kicsit bonyolítsam a helyzetet: ezt sem szabad készpénznek vennünk, mert az, hogy valahogyan viselkedik egy állatmenhelyen, nem feltétlenül jelenti azt, hogy az otthoni közegben is ugyanúgy fog, de legalább egy támpontot kapunk.

Kb 7 évig dolgoztam önkéntesként menhelyen. Volt olyan időszak, hogy csak az iskolai szünetekben, de olyan is volt, hogy 2 hónapig kint laktam. Reggeltől estig láttam őket, együtt voltunk, követtem az életüket. Ennek tükrében írom most a következő sorokat: ha úgy érezzük, hogy egy kutya kiválasztott minket és ha nem is fedi teljesen az elképzeléseinket, de megtehetjük, hogy hazavisszük, higgyünk neki és válasszuk őt!

Filmbe illő történeteket mesélhetnék Nektek arról, ahogyan a kutyák választanak. A kedvencem Mazsi volt. Igazi, bivalyerős, izmos, kemény(nek tűnő) amstaff-keverék. Tudjátok, a „harcikutya”. Mazsi fejét néhány vicces kedvű „ember” leöntötte savval még kölyökkorában. A szőr soha nem nőtt ki a sérült területen (persze ez legyen a legnagyobb baja), így látszott is, hogy a folyadék merre haladt. Szinte az egész fejtető kopasz volt és a szeme mellett is volt egy csík, ahol nem nőtt szőr, de ezzel együtt, vagy tán éppen ezért, gyönyörű volt. Ez a nagy, vérengző fenevad azzal töltötte a napjait, hogy sípolós játékokat rágcsált a menhely sufnijában, elvonulva a többiektől. Mikor érdeklődők jöttek, akkor sem bújt elő, mert fontosabb dolgokkal foglalatoskodott (értsd: sípolt). Aztán egyszer, mikor vendégek jöttek kutyanézőbe, kislattyogott, odasétált hozzájuk és az egyiküknek dőlt. Miután a gazdijelöltek megtudták, hogy ez mennyire nem vall rá, függetlenül eredeti elképzelésüktől, hazavitték. Még egy darabig követtük az életét, de azon kívül, hogy jól van, remekül érzi magát és imádják egymást a gazdikkal, semmi más nem történt, de nekünk ez éppen elég is volt.