Szonja és Szofi

2006 nyarán bentlakásos gondozó voltam a tököli állatmenhelyen. Korábban is kijártam már, 2000 óta minden iskolai szünetben, de akkor, 2006-ban ki is költöztem két hónapra. Az egy másik történet, hogy miért döntöttem így, és hogy mennyit köszönhetek ennek az időszaknak, de most inkább egy nagyon emlékezetes esetet szeretnék megosztani Veletek…. vagyis inkább kettőt, mert két kutyusról lesz szó.

Sajnos már akkoriban is igen aktívan tevékenykedtek a szaporítók és sorra kobozták el az állatvédők a rossz körülmények között tartott, agyonelletett kutyákat. Ez az eset azonban picit más volt. Egy dobermann- szaporítótól foglaltak le felnőtt és kölyökkutyákat. Ahogy az lenni szokott, a menhelyek vállaltak bizonyos létszámot, amennyit el tudtak látni. Hozzánk, Tökölre két mama került és a picik. A dolog onnantól kezdett érdekessé válni, hogy a kutyák eredeti tulajdonosa, arra nevelte, képezte ki a felnőtt egyedeket, hogy mindenkit támadjanak, aki nem ő…. Ez igencsak leszűkítette a számukra szimpatikus emberek listáját. Tehát a mérlegünk: két vad, antiszociális dobermann, egy fekete és egy barna, kölykökkel. Szofinak és Szonjának neveztük el őket.

Emlékszem, eleinte, ha csak elmentünk a kenneljeik előtt (a hátsó részen, ahol nem tudtak kijönni és nem is láttak ki a fa ajtókon) már vészjósló morgást hallottunk, ami után cseppet sem kedves és játékos ugatás következett. Azt már nem tudom, hogy pontosan hogyan is takarítottunk náluk, de az biztos, hogy midig ketten voltunk. Egy alkalomra pontosan emlékszem: Az akkori vezető gondozó, Ilcsi, nagyon kedves barátnőm volt. Mikor megálltunk az ajtó előtt, résnyire kinyitotta és becsúsztatta a fertőtlenítős felmosót a nyíláson. Nos, a következő pillanatban villámgyorsan rántotta ki…. azt, ami megmaradt belőle. A fejet inkább nem szerettük volna visszakapni ezek után, így gyorsan távoztunk.

Telt-múlt az idő, és szépen lassan kezdtek változni a dolgok. Szofinak és Szonjának is megvolt a maga kedvenc gondozója. Őket egész közel engedték magukhoz morgás és acsarkodás nélkül. A rácson keresztül már néha meg is tudták érinteni, majd simogatni őket. Én ugyan nem voltam a kedvenceik listáján, de ha olyannal mentem, aki igen, akkor velem is toleránsabbak voltak. Néhány hét után már odáig fajult a helyzet, hogy ki tudtuk engedni őket a menhely mögé, szaladgálni. Persze ez nem volt olyan egyszerű, mint ahogy most leírom. Valójában ilyenkor még a környékre sem engedtünk kutyákat, ugyanis, ha azt eddig nem írtam volna, a többieket sem kedvelték túlzottan, sőt…. Aki valaha járt már a tököli menhelyen, az tudja, hogy a kutyák egy elég jelentős része szabadon van, és kutyaházakban alszik. A többieknek persze van kennel, de ennek fényében már bizonyára sejtitek, mennyire nem volt egyszerű „biztosítani a helyszínt”, míg Szofit és Szonját kiengedtük hátra, majd vissza a helyükre. Igen komoly csapatépítő tréning volt ez mindannyiunknak.

Ahogy teltek a napok, már egyre kevésbé kellett szigorú, biztonsági óvintézkedéseket tenni. Egyre kevesebb morgás és támadási szándék volt bennük, míg végül már kint voltak a cseperedő kölykeikkel együtt a többi kutya között.

És ezen a ponton be kell vallanom Nektek valamit. Bár tény, hogy mindig is imádtam a kutyákat és szinte mindegyiket, a dobermannokat soha nem szerettem. Emlékeztek Snoop  Doggra? Igen, a rapperre gondolok. Gyerekkoromban láttam egy videoklipjét. Fogalmam sincs a szám címére, és azt sem tudom, miről szól a klip, de az egész biztos, hogy mindenki kutyává változott benne, és valaki épp ilyenné, dobermanná. Én pedig nagyon féltem tőle.

Nos, a gyerekkoritraumás kitérő után képzeljétek el a jelenetet, mikor reggelente kiadagolom a gyógyszereket, kennelről kennelre járok a betegekhez és adom nekik, majd rongyokat cserélek a kiskutyák alatt, vagy épp takarítok, és ez a két gyönyörű, hatalmas, nemes állat mindenhol ott vannak velem. Ha hátra mentem az orvosi szobába, ők is jöttek. Ha előre takarítani, oda is elkísértek. Én pedig néha öntudatlanul is, reflexből simogattam meg a fejüket, hátukat, és beszéltem hozzájuk. Nem csak engem tüntettek ki a figyelmükkel, minden gondozó nagyon érdekelte őket.

A határozott idejű szerződésem a végéhez közeledett és addigra már igazán jó barátok lettünk. Miután a napközbeni teendőket megcsináltuk a kollégákkal, mindenki hazament, Ilcsi is visszavonult a gondozói lakásába. Sokszor volt, hogy kiültem kicsit a kutyusok közé és csak néztem őket. (Meg a protekciós kedvenceimet kiengedtem a menhely mögötti hatalmas zöld területre egy bónuszfutásra, és kint játszottunk órákig, de ez most nem tartozik a tárgyhoz). Szóval egy ilyen kellemes meleg, nyári délután, ahogy ott ücsörögtem a menhely közepén, Szofi, vagy Szonja (már nem emlékszem, melyikük volt), odasétált mögém, lehajolt, és addig bökdöste a kezem, míg úgy nem helyezkedett, hogy átkaroljam, és odaült mellém. Hosszú percekig ültünk így ott ketten.  Tudom, hogy nyálasan hangzik, de így volt. Erre mindig emlékezni fogok, mert annyira meghatározó pillanata volt ez annak a két hónapnak, amit kint töltöttem.  Már korábban is éreztem, hogy megnyugodtak és megváltoztak, de ekkor vált igazán bizonyossá és nehezen tudom megfogalmazni, milyen béke és nyugalom költözött ekkor a szívembe. Tudom, tudom, hogy még mindig kissé nyálas vagyok, de tényleg nem lehet ezt másképp leírni. Éreztem, hogy rendben vagyunk. Elfogadtak és megkedveltek, ahogy én is őket.

Aztán „lejárt az időm”, csomagolnom kellett. Aznap a szüleim is kijöttek, hogy segítsenek bepakolni a kocsiba és hazafuvarozni. Tisztán emlékszem rá, hogy Anyu becsöngetett és a kapuban állt. (Apu a kocsiban maradt). Én mentem, hogy beengedjem és kitártam a kaput. (A kutyák ilyenkor soha nem mentek ki). Ő azonban nem mozdult, csak állt és nézett… Egyáltalán nem értettem, mi a baj, ezért, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, megkérdeztem, miért nem jön be? Válasz: „Nem bántanak?” És ekkor esett le, hogy Szofi és Szonja végig ott volt mellettem, a két oldalamon álltak, hisz szokásukhoz híven, kísérgettek. Ekkor azonban már semmilyen agressziót nem mutattak, egyszerűen csak érdeklődtek, kíváncsiak voltak mindig a látogatókra, így Anyura is. Miután biztosítottam róla, hogy nem lesz gond, bejött és megsimogatta a „lányokat”. Azt hiszem ő is emlegeti még mindig ezt a történetet.

Akinek eddig meséltem Szofiról és Szonjáról, mind azt kérdezte, hogy mitől szelídültek meg? Higgyétek el, semmilyen speciális dolgot nem tettünk. Nem foglalkozott velük külön szakember, nem szocializáltuk őket tudatos tematika szerint, nem erőltettünk semmit. Egyszerűen tettük a dolgunkat, takarítottuk a szomszéd kenneleket is, játszottunk, simogattuk a szomszédos kutyusokat is, minden ment a maga módján egy mindennapi rendszerben. A többi kutya sem volt ideges, vagy agresszív. Ismerték már a dörgést, tudták, mikor van valami „akció” (takarítás, kaja, stb…) és mikor van csendespihenő. Ők pedig az eleinte tapasztalt teljes „őrületből” és elutasításból elkezdtek kinyílni. Kíváncsian jöttek ki, megnéztek maguknak minket, majd visszamentek. Mindig csak annyira, amennyire nekik még biztonságos volt. Szépen, fokozatosan. Mi pedig nem sürgettünk semmit. A tököli menhely életem egyik legjobb döntése volt. Mikor azt írom, hogy a nyugalom és harmónia szinte tapintható volt azokon a bizonyos csendes, munka utáni délutánokon, koraestéken, egyáltalán nem túlzok, és ezt bizonyára ők is érezték….