„Kiakadósposzt”

Nem tudok és nem is szeretnék elmenni szó nélkül amellett a borzalom mellett, ami a XI. kerületben történt a kis Jack Russellel. A lényeg, hogy azt a kiskutyát kidobták az ötödik emeletről. A hírek szerint, mert megharapott egy kisgyereket….Nem tudom a részleteket, számomra nem is annyira fontosak. Egyrészt, mert aki ilyet tesz, így old meg egy konfliktust, egy „problémát”, arról azt hiszem, mindenkinek meglehet a véleménye és elgondolkodtató, hogy vajon más stresszhelyzetekben hogy viselkedhet... Ez az emberi oldal. A kutya oldaláról sem az a lényeg, hogy mit is csinált pontosan, lentebb kifejtem, hogy miért…

Magánemberként, laikusként is mélységesen felháborítana ez a dolog, de ami még ennél is rosszabb, hogy látom a másik oldalt. Az ember háziasította a kutyát, társak voltak, közösen vadásztak, közösen éltek. Egy ősi megállapodás van közöttünk. A kutya alkalmazkodik, a kutya figyel ránk, a kutya falkában gondolkodik. Cserébe mi mit teszünk? Elvárjuk, hogy szeresse a gyerekeket, fogadjon szót, értse mit akarunk tőle és teljesítse is azt, feltétel nélkül fogadja el a döntéseinket, őrizze a házunkat, de a barátainkkal ő is legyen kedves és még sorolhatnám. Elvárások... Sokan azt gondolják, hogy a kutyának az a dolga, hogy kövessen minket, behódoljon, mert a kutya „szolga” és alapvetően szolgalelkű. Nos, kérem, aki így gondolkozik, azt most ki kell, hogy ábrándítsam! A kutya tökéletesen megérzi és megérti, hogy ki az, aki képes vezetni őt és azt követni is fogja. A kulcs a kölcsönös tisztelet! Bizony-bizony, azért van annyi problémás, viselkedészavaros kutya, mert a kedves „gazdi” nem tud a kutyája vezetője lenni, irreális elvárásokat támaszt, rosszul kommunikál, stb-stb és ki issza meg mindennek a levét? A „hülye”, „megvadult”, „megbolondult” kutya, aki mehet a sintértelepre, utcára, vagy ne adj’isten, le az ötödikről….  

Ha emlékeztek az előző posztra, vagy visszaolvassátok, ki-ki eldöntheti, hogy mit tart benne tanulságnak. Én leginkább azt, amit nap, mint nap meg is tapasztalok, nevezetesen, hogy mennyire képes alakítani egy kutya viselkedését a környezete. Itt a „környezet” szót a lehető legtágabb értelemben értsétek: hol él, hogyan él, kivel/ kikkel él, és most jutottunk el oda, hogy miért nem számít, hogy pontosan mit is tett az a nyomorult állat. Ami számít, az az, amit biztosan tudunk: panellakás, terrier, kisgyerekes család és a kutya valami, a gazdinak nem tetsző viselkedést produkált. Ezek tények. Az, hogy kit harapott meg, egyáltalán megharapta-e és mennyire, az a rendőrség, a család, a rokonok számára nyilván fontos, de a kutya szempontjából engem jobban érdekelne, hogy: megfelelő volt számára a környezet? Megtanították neki azokat a szabályokat, amiket aztán elvártak, hogy betartson? Ismerték-e a tényleges igényeit (és nem azt, amit ők annak gondoltak)? Ismerték egyáltalán őt magát?

Egy személyes élmény: A minap Anyuval mentünk valahová itt, Újpesten, mikor láttunk egy német juhászt sétálni a gazdájával, aki épp a sarkon találkozott kettő, vagy három pitbullal. Minden kutya pórázon volt. A pitek nem sokat foglalkoztak a németnyunyóval, aki magából kikelve őrjöngött a póráz végén. A gazdi úgy reagált, ahogy minden laikus, kutyához nem értő ember tette volna, hisz nyilván természetes reakció, hogy az agresszív kutyát visszarántom. Ez a vissza-visszarángatás egészen addig tartott, míg a kutyák el nem haladtak egymás mellett és a távolság hatására lecsendesedtek a kedélyek. Elgondolkodtatott a jelent. Annak az embernek nyilván fogalma sincs róla még most sem, hogy ezzel csupán a kutya harci kedvét erősítette és folyamatosan azt közvetítette felé, hogy igen, kemény vagy és veszedelmes! Ha büntetést alkalmaz és nem visszarángatást, a kutya megérti, hogy a viselkedése rossz és abbahagyja. Ez azonban nem büntetés volt.

Vajon ez a szerencsétlenül járt kis terrier milyen jeleket kaphatott otthon?

Leírnék még egy történetet: Van egy nagyon kedves hölgy ismerősöm, elismert szaktekintély egy igen komoly, nehéz területen. Professzor. A minap találkoztam vele, és új „szerzeményével” büszkélkedett, akit nemrég mentett meg rossz körülmények közül. A kiskutya fiatal felnőtt korban van, hivatalosan társasági kutya, de közel sem volt túl szívélyes hozzám. A gazdi szinte le sem teszi a kezéből, folyton ölben van, ha szabad így fogalmazni, igen torz énképpel rendelkezik, mérhetetlenül frusztrált és ideges, a legapróbb zajokra a legnagyobb ribillióval reagál. A másik két törpekutyája sem különb nála, de ez a legújabb simán elnyomja még őket is. Miközben nála voltam, szóba került egy ismerőse kutyája, aki autoimmun betegségben szenved, amit emberek is megkaphatnak. Embereknél stressz okozza. Ekkor ezt kérdezte tőlem: „Most őszintén, milyen stressz érheti azt a kiskutyát? Ki van nyalva a feneke, a gazdái mindent megtesznek érte, agyonkényeztetik! Tuti, hogy nem stressz miatt alakul ki ez a betegség!”

Biztos hogy annak a beteg kutyusnak a gazdi kényeztetése annyira jó? Az neki is kényeztetés, az ő olvasatában is ki van nyalva a feneke? Bizonyára a mentett kiskutyájáról is ezt gondolja, hisz a pocakvakarászás, az ölbenlevés, a simogatás és babusgatás a mindennapi program szerves része, amivel nincs is baj. Éppen csak az hiányzik annak a kutyának, amire a leginkább szüksége lenne a lelkének: egy nyugodt, magabiztos vezető, aki leveszi a válláról a terhet. Vajon miért ront az ajtónak a legkisebb zajra is? Miért látom rajta, hogy „állandó készültségben” van?

Még mindig tisztában vagyok vele, hogy a blog sajnos nem vált világot, de azért mégis titkon, egy picit bízom benne, hogy talán eljut olyanokhoz is, akik a hatására más szemmel néznek majd a kutyájukra.

Kedves Olvasók, kedves Gazdik és Leendő Gazdik! A kutya tisztán kommunikál. A kutya a mi akcióinkra reakciókat ad, tehát tükröt tart. Ha a kutyám nem megfelelően viselkedik, nem az a megoldás, hogy még hangosabban kiabálok vele, még erősebben rángatom a pórázt…. Hanem lenézek az én négylábú tükrömre és megkérdezem magamtól, hogy mit csinálok rosszul?

Régóta látom már, hogy az emberek felelőtlenségét, bénaságát, frusztrációit a kutyáik szívják meg, és engem igen érzékenyen érint minden jellegű igazságtalanság. Ennél nagyobbat pedig el sem tudok képzelni: testileg-lelkileg megnyomorított, meggyilkolt élőlények, akik nem tehetnek róla, hogy rossz emberhez, rossz helyre kerültek.  Sajnos nagyon-nagyon messze vagyunk még attól, hogy a kutyatartást alkalmassági vizsgához kössék, de talán egyszer eljön ez az idő is… Remélem…

Kicsi Jack Russell, nyugodj békében! A megemlékezés a kiskutyáról a tragédia helyszínén lesz ma, 2014. május 16-án, 19:30-kor a Regös köz 1. háta mögött. Az ottaniak arra kérnek mindenkit, gyújtsanak érte egy gyertyát és a megemlékezés valóban megemlékezés, és ne „lincselés” legyen!