A süket kutya „sem kutya”!

Itt a Facebookon olvastam egy felhívást, talán még ősszel. Nem térek ki a részletekre, a lényeg, hogy azt éreztem, hogy ha már a birtokában vagyok egy bizonyos tudásnak, itt az alkalom, hogy segítsek egy családnak, aki igazán megérdemli. Nagyon kemény dolgok voltak a hátuk mögött, derekasan állták a sarat és nem mellesleg van egy kiskutyájuk is, aki süket lett és egyáltalán nem tudtak vele kommunikálni. Itt jöttem én a képbe. Mivel szeretem a kihívásokat, felvettük a kapcsolatot. Úgy indítottam, hogy közöltem a tényeket: életemben nem foglalkoztam még süket kutyával, így ez nekem is szakmai „továbbképzés” lesz. Egyáltalán nem bánták a dolgot, így el is kezdődött a meló.

A továbbiakban megosztanék néhány tapasztalatot Veletek mint „szakember”. Persze nem mindent, mert ahhoz könyvet kéne írni, nem blogot.

Először is, rettentően izgultam, hogy milyen lesz süket kutyussal dolgozni. Mindenféle ötleteket, tapasztalatokat gyűjtöttem, mielőtt megismertem Touchdownt. Az alap-problémákat ismertem. Durván játszik az ovis gazdival, rágja az ajtófélfát, nem szobatiszta és rettenetesen húzza a pórázt. Azt, hogy mennyire agresszív, mennyire motiválható, mennyire ideges alkat, már a személyes találkozáskor figyeltem meg. Mikor leszálltam a buszról azt láttam, hogy érdeklődve figyeli a buszt, majd engem is. Idegességnek, félelemnek a nyomát sem láttam, ami egyértelműen jó jel volt. Azt el kell mondanom, hogy a tréning abszolút rendhagyó módon zajlott. Soha nem szoktam kizárólag én foglalkozni a kutyussal, hiszen a gazdikat tanítom. Itt viszont olyan speciális helyzet állt fenn, hogy másképp lehetetlen volt megoldani.

Tehát megismertem Őt: fiatal, energikus, vidám kutyus, aki a körülötte lévő „zűrzavarban” próbál boldogulni. A süketsége egyáltalán nem volt hátrány a foglalkozások során. Ő ugye nem tudja magáról, hogy „fogyatékos”, viszont azt érzi, hogy nagyon kell használnia minden érzékszervét, hogy tudja, mi a helyzet. Így azt tapasztaltam, hogy mindenre nagyon figyel. Ezáltal szerencsére rám is. A foglalkozás úgy nézett ki, hogy felmentem érte, egy-másfél órát lent gyakoroltunk, majd hazavittem.

Amit ő tanult meg: engedelmességi feladatokat, különböző trükköket (amiket a kisgazdi kívánságaihoz igazítottam), azt, hogy nem rohangálunk le ész nélkül a járdaszegélyről, nem szippantunk fel játékokat a lakásban, sétánál szépen, a gazdira figyelve haladunk és nem rángatjuk, nem rágunk szét ajtófélfákat, stb….

Amit a gazdik tanultak meg: a süket kutya is teljes értékű kutya, attól még, hogy nem hall, okos és tökéletesen lehet vele kommunikálni.

Amit Álmos, a most még legifjabb falkatag tanul (szándékosan nem múlt idő): Touchdown eredetileg nem játszik durván. Ő azt a „harcmodort” veszi fel, amit vele szemben alkalmaznak. Ha már elege van és a játékból inkább kimenekül, és nem megy vissza, bizony békén kell hagynia.

… és íme a tapasztalataim, melyek között volt, ami csak alátámasztotta az addigi felvetéseimet és volt olyan is, ami abszolút újdonságként hatott.

I. lecke:

A kutyák érzik és átveszik az aktuális érzelmi állapotot. Ez Touchdownnál nagyon erősen megfigyelhető volt. Mikor fáradt voltam, vagy egyéb problémák nyomasztottak, sokkal nehezebben haladtunk. Mikor jó formában, összeszedett és kipihent voltam, azonnal kezelhetőbb lett ő is. Miután ez ennyire nyilvánvalóvá vált, elkezdtem szóval is dicsérni. Ennek először semmi értelmét nem láttam, mondván, hogy úgysem hallja, de aztán be kellett látnom, hogy nem az a lényeg. Valószínűleg én is sokkal intenzívebben tudok neki „közvetíteni”, ha hangot is adok a „véleményemnek” és nem tartom magamban.

II. lecke:

Attól, hogy megszállott klikker-rajongó vagyok, mert a kutyáimon látom, mennyire imádják, még nem kell minden áron kizárólag azzal tanítani. Ahogy megtudtam, hogy én fogok Touchdownnal foglalkozni (többen is jelentkeztek, de NYERTEEEEM ), már agyalni kezdtem, mivel is helyettesíthetném a klikkert. Nem kellett. Szükségtelen volt villogni, lézerezni, fényjeleket adni. Touchdown esetében ez csak zavaró körülmény lett volna, így maradtunk csak a jutalomfalatnál. Itt jegyezném meg, hogy amit egy kutyasulin normális körülmények között nem engedünk a gazdiknak a tanításnál, még nem jelenti azt, hogy az egy nem működő ötlet. (Pl megvezetéssel tanítani szemkontaktust, szabadon követést). Annak, hogy akkor és ott miért nem engedjük, megvan az oka, de nem feltétlenül azért, mert rossz, amit csinálnak.

III. lecke:

Eddig szilárd meggyőződésem volt, hogy kizárólag és csakis úgy lehet igazi eredményt elérni egy kutyánál, ha a gazdát tanítom és ő a tanultakat alkalmazza. Először persze „felügyelettel”, aztán egyedül. Most is így gondolom, de a véleményem részben megváltozott, kevésbé vagyok „szemellenzős” és elfogadom, hogy úgy is lehet eredményt elérni, ha a kiképző dolgozik a kutyával és utána megmutatja a gazdinak a tanultakat. Az eredmény közel sem összehasonlítható az első verzió eredményével, de azt nem lehet mondani, hogy teljesen hasznavehetetlen a módszer.

IV. lecke:

A különböző szabályokat a süket kutyák is értik és képesek betartani. Viszont ehhez sem szabad foggal-körömmel ragaszkodni. Touchdown esetében a póráz-szabályt egyszerűen elhagytuk. Megvezetéssel tanítottam arra, hogy szépen, figyelve jöjjön mellettem. Tudom, most a legtöbb kutyakiképző felhördül és megdobálja a monitort, viszont nekem egy nagy lecke volt, hogy ne akarjam minden áron betuszakolni a kutyákat ugyanabba a skatulyába. Volt egy alkalom, talán januárban, kigombolt kabáttal (iszonyú melegem volt, leizzadtam a folytonos megfordulásoktól), tanácstalanul és „kissé” mérgesen álltam a kutya mellett, aki úgy nézett rám a nagy gülü szemeivel, hogy ha nem lettem volna annyira dühös, bizonyára halálra röhögöm magam. Egyszerűen hiába akartam betartatni vele a szabályt, összekushadva, lesunyt fülekkel, de akkor is bármit elkövetett, hogy elém kerülhessen és megszimatolhassa még azt az egy fűszálat. Miután rájöttem, hogy nem azzal van a baj, hogy nem érti, mit akarok, elgondolkoztam. Touchdown nem agresszív, nem domináns kutya. „Szépszóval” tanítva is elfogadja a döntéseimet. Bizonyos esetekben nem engedtem a 21-ből és ragaszkodtam szabályokhoz, de a pórázt nem tartottam indokoltnak, különösen, mikor rájöttem, hogy pozitív élménnyel és jutalomfalatokkal sokkal jobban tudom őt kezelni, mint ezekkel a drasztikus forgásokkal.

És a teljesség igénye nélkül, végül az V. lecke:

Ez egyfajta összefoglalása az elmúlt időszaknak. Megtanultam Touchdowntól, hogy nyitottnak kell lenni újdonságokra a tanításban. Nem tehetek fel egy objektív lécet és mondhatom azt, hogy márpedig ezt el kell érned! Márpedig megállsz a padkánál magadtól, márpedig betartod a pórázszabályt, márpedig én akkor is klikkert fogok használni és nem tanítok megvezetéssel szemkontaktust! Vannak elvek, persze. Ahol a körülmények adottak, ezekhez ragaszkodni is kell, mert jól működnek. Így viszont, „magántanárként” lehetetlen volt figyelmen kívül hagyni a család körülményeit és a hét többi, 6 napját, mikor nem látogatom meg őket. Ahogy elkezdtem ezeket az elveket kicsit formálni, rugalmasítani, sokkal jobban haladtunk. Feltettem egy szubjektív lécet Tuochdownnak, amit viszont könnyedén elért és „megugrott”, mert az rá volt méretezve és ezáltal sikerült sokkal jobb kapcsolatba kerülnie a „falkájával”, mert ez a léc számukra is elérhető volt.

Annyival még tartozom neki, hogy a nagyvilág tudomására hozzam: hihetetlen, milyen gyorsan tanul trükköket! Figyelt, gondolkodott, meg akart érteni, minden erejével azon volt, hogy rájöjjön, mit szeretnék. Persze először csak véletlenül sikerült, hisz próbálkozott, mire kaphat jutit, aztán, mikor megkapta, szinte azonnal megjegyezte, mit kell tennie érte. Mivel a kutyáim nem olvassák a blogomat, így bátran le merem írni, könnyebb volt Touchdownt trükkökre tanítani, mint a lányokat itthon.

Köszönöm, Touchdown az órákat, igazán türelmes oktató voltál! Rengeteget tanultam Tőled. Nyáron találkozunk, mikor majd bővül a falkád…. Ha megengeded, majd arról is írok!