Nem búcsúzom el Tőled, mert nem mentél el. Nem látlak, de itt vagy. Ami most vagyok, amit most tudok a szakmámról, azt együtt értük el, a része vagy… Ahogy minden napomnak is az életem végéig.

Emlékszem, mikor még csak tanultam és bukdácsoltam a szamárlétrán: szabályok, büntetés, klikker… Mennyit bénáztam, mennyit hibáztam…. És Te, mint egy igazi, tibeti bölcs, csendben és türelmesen vártad, hogy végre megértselek, hogy végre megtanuljam… Aztán már nem kellett a póráz, első szóra visszajöttél hozzám. Később egyetlen tekintetből, egyetlen lélegzetvételből érettük egymást. Én persze sokszor nem értettelek egyből, később is követtem el baklövéseket, de Te maga voltál a béke, a nyugalom, a türelem. Kedves voltál és barátságos mindenkivel. Az erő, ami belőled sugárzott, mind a 6 és fél kilódból, nem igényelt semmi sallangot.

A kutyaiskolában minden sztereotípiára rácáfoltál: Öt éves kutya sem öreg a tanuláshoz, a kiskutyáknak is kell a nevelés és a shih-tzu is okos, értelmes fajta, minden előítélet ellenére. A többiek sokszor csak mosolyogtak rajtunk, hisz nem volt veled könnyű… Szerencsére nem volt veled könnyű, mert nekem így több türelem, több, kitartás, több odafigyelés és koncentrálás kellett egy-egy feladathoz. Azelőtt is szerettelek, persze… de a közös munka alatt tisztelni is megtanultalak. Tisztelni a korlátaidat, az adottságaidat, Téged, magad. Figyelni Rád. Hiszem, hogy a hátunk mögött lévő évek tettek olyan (szak)emberré, amilyen most vagyok. Büszke vagyok rá, hogy ilyenné váltam. Ha nem Te vagy a kutyám, bizonyára más készségeket, ismereteket, hozzáállást helyezek előtérbe. Te megkövetelted tőlem azokat a dolgokat, amiket a mai napig magammal viszek, és amik segítenek megérteni más kutyákat, más gazdikat.

Nagyon vigyáztam Rád, reméltem, hogy több időnk lesz együtt. Régóta beteg voltál, de nem tudtuk, hogy ekkora a baj… nem mutattad. Sosem mutattad, kis „fakír kutyám”.  Olyan ártalmatlanul kezdődött, hogy még az állatorvosok sem gyanakodtak erre… aztán a gyógyszertől javulni látszódtál, ami egy egész más diagnózis felé vezette őket… ha nem reagált volna jól a szervezeted, 3 héttel hamarabb kiderül. Számított volna? Nem tudom. Mire kiderült a baj, nagyon kevés időnk maradt reagálni.

LYMPHANGIECTASIA… olyan idióta szó, hogy még ma sem tudom segítség nélkül leírni. Egy állatorvos az egész praxisa során 3, maximum 4 ilyen esettel találkozik. Nem tudni, mi okozza, nem tudják gyógyítani… Talán fél évünk, legjobb esetben 1 lehetett volna még a kezeléssel, de addigra már túl késő volt. Bármit ettél, bármit ittál, nem maradt meg a szervezetedben, nem hasznosította. Hiába a vitamin, a prémiumtáp, a külön főzés, mintha semmit nem ettél volna. Aljas, alattomos betegség. Ráadásul hónapok óta mérgezett téged, de mire kiderült, alig maradt egyetlen hetünk.

Az utolsó napon, mikor már tudtam, hogy nem lesz több együtt, elvittelek a kedvenc helyedre. Te már fáradt voltál, és gyenge… A kezemben vittelek át az Északi-összekötő hídon. Még megnézted a kecskéket, sőt, egy elkóborolt pipit kicsit meg is kergettél. Akkor, a parton, ahol letáboroztunk, ígértem Neked valamit….

…és éppen ezért nem búcsúzom. Mert itt vagy és itt is maradsz mellettem… mindig.

Egyszer volt, hol nem volt, az Üveghegyen, meg a turkáló malacon, meg úgy mindenen túl, volt egyszer egy érdekes kis ország, bár inkább ovinak mondanám, érdekes kis lényekkel,akik leginkább az emberekre hasonlítottak. A „kicsit” azt szó szerint értsétek, mivel összesen két csoport élt benne. No nem nagycsoport és  kiscsoport, hanem Törődömék és Nemtörődömék. Voltak persze szabályaik, írottak és íratlanok, meg házirendjük is, de ezt csak Törődömék tartották be, mert Nemtörődömék – mily meglepő- nem törődtek velük. Törődömék azonban helyettük is betartották, és bár ők a napi kötelességeik mellett már nem nagyon tudtak szórakozni és pihenni, Nemtörődömék remekül érezték magukat, és meggyőződésük volt, hogy ez így van rendjén.

Egy napon érdekes játékokat hoztak ebbe az országba az árusok. Olyan játékok voltak ezek, melyek tudtak enni-inni, sírni, játszani, sőt, növekedtek is! Mivel az itt élők sosem láttak még ilyet korábban, elég nagy szenzációnak örvendtek. Persze, mindenki ilyet akart! Törődömék és Nemtörődömék végre egyetértettek valamiben, ilyen játék kell nekik!

Telt-múlt az idő. Törődömék gondozták őket, etették őket, játszottak velük, szerették őket és kezdték egyre jobban megismerni a szokásaikat, napirendjüket. Bizony, ezeknek a kis játékoknak saját napirendjük is volt ám! Nemtörődömék azonban azzal sem törődtek, hogy mikor beszerezték ezeket a játékokat, megnézzék a használati utasítást, és így nem tudták, hogy hamar megnőnek, sokat kell őket etetni és bizony rosszalkodni kezdenek, ha bármiben is eltérés történik a használati utasítástól.

Nemtörődöméknek ez már nem tetszett, mert ők úgy akartak játszani velük, ahogy ők kitalálták, és nem úgy, ahogy holmi használati utasításban szerepel! Így történhetett meg, hogy az egész országot ellepték a használt játékok. Törődömék megsajnálták őket, mert némelyik játéknak hiányzott a füle, a keze, vagy épp a lába. Összeszedték hát őket, az egészséges, teljes játékokat is, és megjavították, akit meg kellett. Aztán odaadták olyanoknak, akik szintén a Törődöm csoportba tartoztak, és megígérték, hogy náluk jó helyük lesz… meg olyanoknak is adtak belőlük, akik Nemtörődömék voltak ugyan, de Törődömnek álcázták magukat, és ők is azt mondták, hogy náluk jó helyük lesz, de ők nem annyira mondtak igazat. Ők csak azt hitték, hogy képesek róluk gondoskodni, de aztán megint kiderült, hogy nem is, és mikor rájöttek, inkább visszaadták... de volt olyan is, aki csak kidobta az ablakon.

A játékoknak egész kis kultúrájuk lett! Volt, aki azért vette meg őket, hogy legyen kiről gondoskodnia, volt, aki észrevette, hogy némelyik jó valamiben, és konkrét játékokat keresett már, tehetséges játékokat… Aztán volt olyan is, aki a kisjátékokat összegyűjtötte, felaprította és odaadta a nagyjátékoknak… bizony-bizony, ez is előfordult, de ez mondjuk inkább a Nemtörődöm csoportban volt jellemző. Aztán köztük volt olyan is, aki szándékosan elrontotta a játékát, mert szerette, hogy a játék rossz. Egész iparág épült már a játékokra, az árusok egyre többen és többször látogattak ebbe az országba. Voltak játékkészítők, meg voltak, akik hamisították őket, mert sokan vettek belőlük, és jó üzlet volt a „játékbiznisz”. Már mindenütt csak játékok voltak: öreg játékok, beteg játékok, felesleges játékok és ez az idők végezetéig így folytatódott volna…

…ha nem érkezik meg az „Óvónéni”, azaz az ország első embere. Meglátta, mi folyik az országában, és azt mondta:

„Na, ebből elég volt!” Megtiltotta, hogy még több játékot vásárolhassanak, tilalmat, sőt létszámstopot rendelt el, összegyűjtötte a kidobott, felesleges játékokat, szétosztotta azok között a Törődömök között, akiknek még nem volt és szerettek volna, a többieket elvitte egy olyan országba, ahol tényleg nagyon szerették a játékokat és a használati utasításukat is elolvasták.

Aztán visszajött, majd szép sorban, egyenként a térdére fektette Nemtörődöméket, és úgy elfenekelte, mint még soha senki azelőtt. A játékhamisítókat meg még annál is jobban... Talán még most is fenekeli, hacsak a keze el nem zsibbadt…. De akkor meg cserél.

Jó éjszakát gyerekek! :)

A sors furcsa fintora, hogy éppen az állatvédelemről szerettem volna írni a következő posztot, és a téma egész konkréttá vált ma délelőttre. Először azt gondoltam, hogy csak úgy általánosságban írok a helyzetről, egy kicsit konkrétabban meg a tapasztalataimról. Viszont úgy alakult, hogy ehelyett ez a mai is egy segítségkérő poszt lesz, kicsit mint a nyírmadai is volt, csak ez gazdikeresős. Itt szeretném megköszönni azt a rekord mennyiségű megosztást, amit a gyűjtésnél produkáltatok! Más posztok csak a töredékét érték el, de most arra kérlek benneteket, hogy miután ezt elolvastátok, most se fogjátok vissza magatokat a megosztásokkal, mert nagyon nagy szükség van rá! Gondolom a kutyások körében nem lesz ismeretlen a lentebbi történet, sokszor előfordul, hogy a gazdi beteg lesz, a kutyákról meg nincs, aki gondoskodjon, ez azonban mégis egy picit más….

Egy kedves házaspár, a család barátai most nagyon nehéz napokat élnek meg. A zsámboki Mama, a férj édesanyja súlyos beteg. Ezt már régóta tudják, nem most diagnosztizálták nála a rákot. Egyedül lakott és vezette a háztartást addig, míg bírta. Megjegyzem, meglepően sokáig. Igazán erős asszony lehet. Van egy papagája és két kutyája. Tudta, hogy nem lesz már jobban, azt is, hogy nagy valószínűséggel kórházba fog kerülni. Az utóbbi időben nagyot romlott az állapota, és valóban kórházba kellett szállítani. Jelenleg is ott van és a helyzet csak romlik. Ami számomra nagyon szimpatikus, hogy mivel reálisan látta a saját állapotát, nem ringatta magát illúziókba és elkezdte az állatok elhelyezését szervezni. A család Budapesten lakik, ők járnak hozzá rendszeresen. A papagájt elvállalták, felhozták Pestre. Már „csak” a két kutyáról kellett gondoskodnia. Semmi gond, a Mama körbekérdezte a szomszédokat, ki az, aki gondjukat viselné? A helyzet a lehető legjobban alakult, hisz ott a környéken szép nagy kertek vannak, ketten is vállalták a kutyusokat, náluk elfér a sajátjaik mellett! Így az egyiket az egyik házból, a másikat a másik házból vállalták el, nem messze a Mamától. Minden meg lett beszélve, amikor a Mama már nagyon súlyos állapotban lesz, a család átadja a kutyákat a szomszédoknak, hozzájuk tápot, kutyaházat és minden „kelléket”. Mindenki rábólintott, a Mama megnyugodott és minden ment a szokásos kerékvágásban.

Aztán, nem is olyan régen, néhány napja valóban súlyos dolog történt, a Mamát azonnal kórházba kellett vinni. Ott maradtak hát a kutyusok. A család lement, hogy elrendezze a ház körüli dolgokat, megetessék a kutyákat és szóljanak a szomszédoknak róluk. Az egyikükhöz nem is kellett elmenni, ő csengetett. Azért a tyúkért jött, amit a Mama tett el neki a fagyasztóba. „De jó, hogy itt tetszik lenni, épp szólni akartunk, hogy akkor el kellene majd vinni a kutyust, ahogy megbeszélték!” „Jaj, igen, ezért is jöttem, hogy szóljak, meggondoltam magam. Túl könnyelmű ígéret volt, mégsem vinném el.” Majd a tyúkkal távozott…. Közben a másik házba is csöngettek, hogy a kutyusról beszéljenek. Ott először nem jött ki senki, majd a következő választ kapták: „Jaj, átgondoltam én ezt a dolgot és a saját kutyám biztos nagyon megsértődne, ha odahoznék egy másikat, így inkább mégsem vállalom”.

Tehát adott egy súlyos beteg asszony egy kórházban, két kutya, aki nem kell senkinek és egy család, akik Zsámbok és Pest között ingáznak, erejükhöz és lehetőségükhöz mérten megteszik, amit tudnak, de a kutyákat már nem vállalhatják, nem is ígértek ilyet soha. Akik viszont megígérték, hirtelen meggondolták magukat, ahogy a tettek mezejére kellett volna lépni.

Az egyik kutyus 4 éves. Szuszinak hívják, babakora óta a Mamánál van, így ő most nem érti, hogy hol a Gazdi, rettentően apatikus lett. Picit félénk, de alapjába véve nagyon kedves. Ivartalanított fiú. A másik Index. Ő nem régóta lakik Zsámbokon. Könnyelműen kihozták egy menhelyről az előző gazdái, aztán mikor rájöttek, hogy jön a baba és nem lesz rá elég idejük, a Mama magához vette. Ő 2 éves, szintén ivartalanított szuka. Mindketten kedvesek, szeretik a cicákat, az embereket, a többi kutyát. Index az energikusabb, játékosabb, Szuszi inkább visszahúzódóbb. Oltva vannak, Chipezve, a család mindent odaad hozzájuk a kajától a pórázig, csak olyan helyre kerüljenek, ahol biztonságban, szeretetben élhetnek akár együtt, akár külön-külön is. Most kijárnak hozzájuk etetni, meg van, aki rájuk nézzen, de ez egy elég kilátástalan helyzet így. Nem csak azért írom ezt meg Nektek, mert egy nagyon jó barátnőmről van szó, és személyesen látom, min mennek most keresztül, hanem mert mindig is mélységesen dühítettek az olyan emberek, akiknek csak addig van nagy szájuk, míg nem kell cselekedni. Aki tesz egy ígéretet, annak azt szokás be is tartani. Lehet, hogy régimódi vagyok, de szerintem ez alapvető. Most sikerült kiszúrni a kutyákkal, a családdal és Mama akárhányszor érdeklődik a kutyáiról, azt mondják, minden rendben…. Én sem mondanék mást egy halálos beteg embernek, aki valószínűleg nem jön már ki a kórházból soha többet…

Nagyon nagyra becsülöm, amiért nem volt közönyös és a saját baja mellett a kutyákra is gondot fordított. Sajnos hiába ez lenne a természetes, egyáltalán nem ez a jellemző. Most azt gondolja, minden rendben én pedig szeretném hinni, hogy tényleg minden rendben lesz.

A kuttyok kérését lentebb tolmácsolom, és arra kérlek benneteket, juttassátok ezt el a lehető legtöbb emberhez! Talán van az ismerőseitek, vagy az ő ismerőseik között olyan, akiknél VALÓBAN van hely, nem gondolja meg magát és nem fog „megsértődni” a kutyája. (Ez utóbbi egyébként megérne egy külön posztot…)

Köszönöm Nektek az Ő nevükben is!

GAZDINKAT KERESSÜK! Illetve van gazdink, de nagyon-nagyon beteg, és kórházba kellett mennie. Mi most szeretnénk egy másikat, mert akik azt ígérték, hogy gondoskodnak rólunk, ha már Gazdi nem lesz velünk, meggondolták magukat. Pedig Gazdi direkt biztonságban akart tudni minket és megbeszélte velük a dolgot, de aztán Ő elment, mi meg a kertben maradtunk itt, Zsámbokon és nem kellünk nekik. Megmondták. A Gazdi családja adna kutyaházat, nagy zsák kutyatápot, nyakörvet, pórázt, fekhelyet, mindent az új gazdinknak! Ők Budapesten élnek és nem tudnak minket befogadni, de szeretnének megtenni mindent, hogy jó helyre kerüljünk! (Ezt méltányoljuk, mert mi is ezt szeretnénk). Most ők járnak hozzánk és etetnek minket, de azt mondják, ez hosszútávon nem megoldás, és ezzel mi is egyetértünk, mert oké-oké, hogy néha itt vannak, és akkor mi nagyon örülünk, de aztán mindig elmennek… Ivartalanítva, oltva, chipezve vagyunk mind a ketten. Én a fekete vagyok, az Index. Imádom a cicákat, szeretek sokat szaladgálni és játszani. Kislány vagyok, közepes méretű keverék és 2 éves. A kis barna haverom valami pincsi-tacsi mix lehet, ő Szuszi. Őt jobban megrázta, hogy Gazdi nincs velünk, elég félénk is, de szerintem egy jó helyen biztos összekapná magát. Ő már 4 éves és kisfiú, és ő is elvan a cicákkal, mert Gazdinak is volt... Mindketten jófejek vagyunk, mert szeretjük a többieket is, egymást is, meg az embereket is! Nem ragaszkodunk egymás jelenlétéhez, akár külön-külön is szívesen költöznénk. Mi csak egy új Gazdihoz ragaszkodunk! A telefonszámok, amiken tolongani és versenyezni lehet értünk: Rita Szuppinger 30/435-0466 vagy Attila Cseh20/970-3494 (Szerintem itt, Facebookon is írhattok nekik, ha belénkszerelmesedtetek, ami nyilvánvalóan be fog következni...)

Bizonyára, akik arra vetemednek, hogy olvassák a blogot, szeretik a kutyákat…. vagy mazochisták. Az utóbbiak remélem, élvezik, az előbbiek pedig nyilván más kutyás írásokat is követnek. Így nekik a szaporítós cikkek és posztok már a könyökükön jöhetnek ki, mert feltételezem, ők már kívülről tudják, mi a gond ezzel. Senkinek nem lesz újdonság a csepeli horrorstory, mikor egy raktárépületben temérdek mennyiségű fajtatiszta kiskutyára bukkantak finoman szólva sem a legmegfelelőbb tartási körülményekkel. Nem is erről szeretnék írni, mert erről már a Híradó, az újságok és az Internet számtalan fóruma is beszámolt. Nyilvánvaló, hogy ezeket a kiskutyákat szaporították. A szaporításnak azonban sok arca és „műfaja” van, ahogy a szaporítóknak is. A csepeli eset nagyon nagy médiavisszhangot kapott, mert kiskutyák tömegéről és bizonyára külföldi kereskedelemről is szó volt.

Most azonban elmesélek egy tegnap történt esetet Nektek, ami a szaporítás egy másik „műfajának” a tipikus példája. Sajnos az egész országban találkozunk vele, és egy igen veszélyes, alattomos jelenségről van szó, ami a mindennapjaink része, elég csak hirdetési oldalakat böngészni:

Tegnap a kutyakozmetikában dolgoztam. Már éppen végeztem a vendégemmel (nem úúúgy…. J ), mikor megjelent „Gabianyu” barátnőm, akié a szalon. Úgy volt, hogy aznap nem jön, de felhívták telefonon és SOS volt a dolog. Történt ugyanis, hogy egy anyuka a kislányával kiskutyát szeretett volna venni. Ez még önmagában nem hírértékű, sokan vagyunk ilyen elmezavarosak, hogy úgy gondoljuk, nekünk kutya kell. A dolog, onnantól kezd érdekessé válni, hogy rábukkantak egy hirdetésre, amiben yorki kiskutyákat kínáltak kedvező áron. Talán 30.000 Ft-ért, de ebben nem vagyok biztos, Vecsésen. Bepattantak az autóba, miután felhívták a hirdetőt. Ő persze csak az utca elejéig navigálta el őket. Mikor ismét telefonáltak, hogy megérkeztek, pontosan merre tovább, a hirdető azt mondta, maradjanak, ahol vannak, kiviszi a kicsiket. Ők várakoztak és várakoztak, majd megjelent egy kisfiú a kölykökkel. Azt mondta, az apukája nem tud jönni, de itt vannak a yorki kölykök, válasszanak! Mikor a leendő gazdi meglátta a kicsiket, a reakciója az volt, hogy kiválasztotta a nekik legjobban tetszőt, de nem fizette ki. Azt mondta, hogy vagy elviszi ingyen a kiskutyát, vagy kihív egy rendőrt. A poént nem lövöm le, bár már nyilván tudjátok, hogy miért reagált így….  Szóval a kiskutya felautózott Vecsésről, jött a telefon Gabianyunak, ő le a kozmetikába és innen már személyes részese voltam az eseményeknek. Kivették a kosárkából a babát, be a fürdőkádba, és megkezdődött a „Kutyakaka-eltávolító Hadművelet”. A picik ugyanis a saját mocskukban, felpuffadt pocakkal és bolhákkal várták, hogy megvegyék (!) őket. Két zöld szikszalaggal volt a füle felragasztva, hogy „szépen álljon”, és a „tenyésztő” még jótanácsokkal is ellátta a gazdikat, hogy mikor kell majd és mennyi időre levenni, aztán mikor kell visszatenni és meddig. Milyen figyelmes és tájékozott….

Szerencsére a pici még a fürdőkádban megszabadult tőlük. Apró bolhák mászkáltak rajta, melyeket ugyan sikerült likvidálni, de még mindig maradtak túlélők. A pocakja gyanúsan dundi volt, mi férgességre gyanakodtunk, de a kozmetikából az állatorvoshoz mentek, így ott bizonyára kiderültek pontosan a dolgok. Egyébként számomra az oltási könyv is elég gyanús volt, remélem ezzel kapcsolatban is pont került a kérdőjel helyére.

A poént hagytam a végére. Ugyanis, ha mindez nem lett volna elég, már bizonyára sejtitek, hogy a képen látható kiskutyáról van szó. Tehát bemutatom Nektek a 30.000 Ft-os (?) YORKSHIRE TERRIERT.

Eddig tartott a történet, most pedig jöjjön a tanulság! Tudom, hogy egy kölyökkutya, ha az ember tenyésztőtől akarja megvenni, sokaknak „aranyárban” van. A mai gazdasági helyzetben természetesnek tűnhet, hogy ha ugyanazt a fajtát az egyik helyen 150.000-ért, a másikon 20.000-ért kínálják, „hülye leszek a drágábbat megvenni, csak azért, mert az pedigrés”. Ez egy hatalmas tévedés, és sajnos ez a tévedés tartja el már évek óta azokat az "embereket", akik a kutyákat kihasználva nyerészkednek…. És tartja szűnni nem akaró teltházon a menhelyeket, de erről majd máskor.

Ha fajtatiszta kölyköt szeretnél, bizonyára egészséges kiskutyára vágysz, nem szeretnél állatorvoshoz járni, kezeltetni alkalmanként többezer forintért, nem szeretnéd a kozmetikushoz vinni, mielőtt hazavinnéd, hogy egyáltalán olyan állapotba kerüljön, hogy be merd engedni a lakásodba, nem szeretnél férgeket, kullancsokat, vagy bolhákat, nem szeretnél későbbi viselkedési problémákat. Itt hozzáteszem, hogy egy törzskönyves kutyusnak is lehetnek magatartásbeli problémái, de míg egy tenyésztő megvárja azt az ideális életkort, míg a kiskutya elválasztható a testvérektől és a mamától, addig egy szaporító minél előbb pénzt akar belőle. Ennek pedig nagyon súlyos következményi lehetnek: a babák egymástól és a mamától tanulják meg a helyes kommunikációt és „etikettet”. Ha ez a tanulási szakasz idő előtt megszakad, a későbbiekben, felnőtt kutyáknál is gyakori az antiszociális viselkedés, mert a kutya nem érti, vagy félreérti a másik kommunikációját. Nem nagy újság ez: képzeld csak el, ha egy gyerek 0 és 3 éves kora között nem találkozik a családjával, vagy más gyerekekkel, nem tanulja meg otthon, hogy hogyan kell különböző helyzetekben viselkedni. Milyen lesz ő óvodásként, iskolásként, majd felnőttként?

A tenyésztők által kért összeg, elsőre horribilisnek tűnhet, de az évek során azért ez megtérül ám! Addig, míg olcsón akarunk kölyköt, az olyan emberek, mint akikről fentebb is írtam, bátran csinálhatják tovább ezt a rémséget, mert lesz kereslet a kínálatukra. Amíg nincs erős állatvédelmi törvényünk, addig csak mi, „civilek” tudunk segíteni. Csak magunkra számíthatunk: NEM VÁSÁROLUNK TŐLÜK!

A történetben szereplő buktatók, amire mindenki figyeljen, nehogy vele is megtörténjen hasonló:

- A kutyákról valószínűleg nem volt kép a hirdetésben (ha lett volna, a vak is látná, hogy nem yorkikról van szó)

-Az ár gyanúsan alacsony volt

-A pontos címet nem adták meg, nehogy látni lehessen a körülményeket. Ha kutyát vesztek, ragaszkodjatok hozzá, hogy megnézitek, hol élnek és kik a szülők! (Ha ez nekik nem evidens, már kezdhettek gyanakodni). Ráadásul így, ha utólag rendőrséghez fordulnál, nem tudod megmondani a pontos címet, és többnyire a nevet sem.

-Mikor meglátjátok a kutyust/ kutyákat nyugodtan vegyétek szemügyre alaposan: ha koszosak, mocsokban vannak, bolhásak, vagy a fülük esetleg büdös, sötét váladékos, a hasuk gyanúsan nagy a testükhöz képest, esetleg a szemük sem szép, tiszta, vegyétek meg nyugodtan, aztán váltsatok bérletet az állatorvoshoz…

-Az oltási könyv, csak akkor érvényes, ha sorszámozott. A legtöbb helyen már a zöldet használják, de fontos, hogy legyen benne sorszám és az állatorvos pecsétje, aláírása!

- És a kedvencem: ha szikszalaggal van körbetekerve a fülök, hogy „szépen álljon”, akkor ott valami nagyon nem stimmel

A gazdi elhozta ezt a kiskutyát, mert megsajnálta. Szerencsére pénzt nem adott érte, de azt jó, ha minél többen tudjátok: a szaporítás sajnos csak akkor bűncselekmény, ha a tartási körülmények nem megfelelőek. Ezesetben viszont egyáltalán nem voltak azok, így ha ilyet tapasztaltok, tegyetek bátran rendőrségi feljelentést, mert ez már kimeríti az állatkínzás fogalmát! Ez azért nagyon fontos, hogy legyen végre szankciója ennek, amit ezek az „emberek” büntetlenül, évek óta csinálhatnak. Ha soha, senki nem tesz lépéseket, csak elhozza, esetleg fogát összeszorítva, de kifizeti a kölyköt, mert sajnálja, soha, de soha nem fog véget érni ez a lassan már tarthatatlan helyzet, sőt! Egyre több olyan ember lesz, aki jó üzletnek tartja majd, hogy semmilyen befektetett munkával és pénzzel akár 150.000 Ft is az ölébe pottyan. (Most egy 5 fős alommal és 30.000 Ft-al számoltam kutyánként.) Ideje, hogy kicsit az orrukra koppintsunk és elvegyük a kedvüket attól, hogy az állatokat kihasználják és nyerészkedjenek rajtuk, az embereket pedig becsapják.

Kedves Olvasók! Magam is meglepődöm rajta, hogy napról napra vannak, akik arra vetemednek, hogy „lájkolják” és követik az oldalt! Nagyon jól esik, mert olyan emberekhez is szólok a bloggal, akikkel még sosem találkoztam, sosem beszélgettem, és úgy tűnik, hogy tudnak azonosulni az itt olvasottakkal és tetszik nekik, amikről és amiket írok. Jó, nyilván ez a blogolás lényege, de néha azért megáll az ember és belegondol… csak úgy. Ahogy tegnap is belegondoltam valamibe…. Kutyás rendezvényen voltunk. Kitty végigaludta szinte, mert őt már a maga 11 évével nem hozzák lázba ilyen pórias dolgok, mint egy „társasági összejövetel”. Lucának meg nagyon jót tett, szüksége van az ilyen szociális programokra. Szép volt, jó volt, kellemes volt, még rekordot is döntöttünk, de ami talán még ennél is fontosabb: az összetartó erő, ami érezhetően jelen van ilyenkor. Egymással még soha nem találkozott emberek mosolyognak össze, beszélgetnek a kutyáikról, és bárhonnan is jöttek, bármilyen a felekezeti hovatartozásuk, politikai nézeteik, akkor csak az számít, hogy ők is kutyások. Igen, tudom, elég nyálas ez így és bizonyára már elképzeltétek, hogy a rendezvény alatt rózsaszín egyszarvúk szökelltek egyik felhőről a másikra, míg egymás kezét fogva énekeltünk…. persze nem erről van szó. Nyilván mindenhol vannak szimpatikus, kevésbé szimpatikus és egyáltalán nem szimpatikus gazdik és kutyák, viszont engem mindig elgondolkodtat, hogy ezek a kiszolgáltatott, négylábú szőrmókok mennyit tudnak adni az embereknek, anélkül, hogy ezt sokszor észrevennénk.

Lássuk be, a XXI. század individualista és profitorientált világában sokszor kénytelenek vagyunk az első helyre tenni a megélhetést, a fennmaradást és csak utána jönnek a társas kapcsolatok, morális értékek. Nincs ez így jól, persze. Mindenki siet, kapkod, türelmetlen, frusztrált. Szakmai szempontból nézve ezért is van ennyi problémás kutya. Ők is erősen isszák ennek a levét, de ez egy másik poszt témája, nem ebbe szeretnék most belemenni. A lényeg az, hogy talán nem is tudjuk, milyen értékesek azok a pillanatok, mikor kimegyünk egy nagyrétre akármilyen apropóból, ahol a kutyáké a főszerep, és pusztán azért vagyunk valahol, hogy szeressük őket és velük foglalkozzunk, miközben jól érezzük magunkat. A fentebb említett kapkodásos, rohanásos körforgásból pedig szinte észrevétlenül lépünk ki és ülünk oda egy vadidegen ember asztalához a büfében, pusztán mert ugyanolyan fajtájú kutyáink vannak és úgy beszélgetünk el kedélyesen, hogy őszintén érdeklődünk, nem pedig a szokásos formális, gépies társalgást végezzük, aminek már mindkét fél alig várja a végét.

Szóval, kedves Gazdik! Itt a nyár, a jó idő, a kutyás programok, nyitnak a kutya-strandok is. Ne féljetek tőle, hogy kutyás rendezvényre vigyétek akár a kistestű ebzeteket is, mondván, hogy a nagyok bántják, biztos összeverekednek, stb-stb. A tegnapi bulin többszáz kutyus volt szépen, pórázon, kényelmesen elfértünk, nem volt balhé, akiről meg úgy gondolták, hogy nem túl barátságos, szájkosárban tette tiszteletét az eseményen. Úgy tűnik, végre kishazánkban is történik valami a kutyák érdekében. Alakul a kulturált kutyatartás, egyre több a felelős gazdi és tudom, hogy szánalmasan idealista vagyok, de talán egyszer és talán nem is olyan sokára többen lesznek, mint azok, akiknek a kutya egy tárgy, egy eszköz, vagy nyűg. És mikor majd ez bekövetkezik, végre azok sem fognak minket, kutyásokat kiutálni, akik idegenkednek tőlünk, mert mi, a „kulturkutyások” figyelembe vesszük a társas együttélés szabályait… na és akkor majd jöhetnek az egyszarvúak is!

Először is leszögezném, hogy én kutyakiképző vagyok, bár jobban szeretem a „nevelési tanácsadót”, csak az a név már foglalt. Meg kutyakozmetikus is vagyok, meg kutyabolond is vagyok. Tenyésztő az nem vagyok és nem is tudok sokat a tenyésztésről, a szaporításról azonban már van némi fogalmam. A legtöbb ember számára a különbség a kiskutyáért kifizetett összeg. Ergo: „nem kell nekem törzskönyves kutya, úgysem akarom kiállításra vinni, jó az olcsóbb is!”

A különbség azonban ennél sokkal több. Meglátásom szerint nem a törzskönyvet fizetem meg egy tenyésztőnél, hanem az egészséges kiskutyámat. Ideális esetben ugyanis, egy IGAZÁN jó tenyésztő bizonyos vizsgálatokat végeztet el a szülőkön és akár a piciken is, hogy a genetikai betegségeket kizárhassák. Egy TENYÉSZTŐ biztosítja azt a környezetet, ami a kiskutya és a szülők számára is megfelelő, de ami még ennél is fontosabb, szívvel-lélekkel, szeretettel és a fajta iránti odaadással végzi a dolgát. Az a célja, hogy az adott fajta képviselői minél egészségesebbek, kiegyensúlyozottabbak és szebbek legyenek, megfelelve a fajta előírásainak. Egy hobbigazdit persze nem érdekel, hogy a kutyájának kusza a fogsora, vagy épp kisebb a standardnál, ahogy minket sem érdekelt, mikor Kittyt elhoztuk a tenyésztőtől. (Bizony tenyésztőtől hoztuk el, és tán keresztbe állt az egyik foga és pont ő nem is nőtt olyan nagyra, mint a többiek, de most 11 éves és azt hiszem, elég sokat le is tagadhatna.) Az viszont annál fontosabb, hogy egészséges legyen testileg és lelkileg is. Most olvasom Cesar Millan kölyökkutyás könyvét (a kék színűt) és elképesztő, hogy ott a jó tenyésztők miket meg nem tesznek a picikkel, mielőtt gazdihoz adják. Szobatisztaság, zajhoz szoktatás, ingerekhez szoktatás, stb… Persze tudom, más az állattartási kultúránk, de én például nem is gondoltam rá, hogy ez egy tenyésztő dolga lenne.

Most pedig lássuk a másik oldalt: a szaporítás. Kényes a téma, szeretjük a szőnyeg alá söpörni, mivel nem tudunk róla sokat és sokan nem is tudják, hogy a kutyájuk esetleg szaporítótól származik, valamint azt sem, hogy ez mivel jár. Én sem tudnám, ha nem lennék ismerős a kutyás „berkekben”. Egy szaporító kizsákmányolja a kutyát. Fő jövedelemforrásnak tekinti, célja minél alacsonyabb kiadással minél több profitot megtermelni. Így ne is várjunk genetikai vizsgálatokat, minőségi tápot, állatorvosi felügyeletet. Rosszabb esetben még az alapvető körülmények is botrányosak. Nem érdekli, hogy a kutyák szépek legyenek, de ami még fontosabb, az egészségük sem. Az érdekli, hogy egy, vagy akár több divatos fajtából beszerez egy kan és egy szuka kutyát, majd addig elleti a szerencsétlent, amíg hasznot hoz, vagy amíg csak bírja a kis teste. A legszélsőségesebb esetekben ezek a kutyák betegen, csontsoványan, vagy épp rettentő hájasan a nem megfelelő táplálás miatt, ketrecekben élik le az életüket.

Amit mi, laikusok látunk az egy hirdetés, néhány aranyos kép a tündéri kiskutyákról, a másikhoz képest sokkal kedvezőbb ár és egy telefonszám. A vonal másik végén pedig a hang azt mondja, hogy „találkozzunk itt, vagy ott és viszem a kutyust”. Nyilván, hisz nem akarja, hogy kiderüljön, milyen helyről jönne a kölyök. Persze vannak a szaporítók, akik megfelelő körülményeket biztosítanak, állatorvoshoz is elmennek (no nem a többtízezres vizsgálatok miatt),  de nem a fajta fenntartása és az egészséges utódok mozgatják őket, hanem a pénz.

Kedves barátaink vettek magukhoz egy agyonelletett kiskutyát, akit többedmagával szaporítótelepről hoztak fel pestre. Több mint két hónapja van náluk (az egyébként egészségesnek mondott kutya) és egy vaskosabb havi fizetést már elköltöttek az állatorvosi számlákra. Mikor először megláttam, lefogyva és összegömbölyödve aludt, a bőre vörös volt a bolháktól, de akkor még nem is gondoltuk, hogy a soványság, és az „albérlők” lesz a legkisebb baja.  A betegségei között olyan is van, ami örökletes, tehát ki tudja, hány kölykének sikerült ezt „átadnia”?

Ma a tanúja voltam egy másik jelenetnek, ahol az állatorvosnál egy anyakutya meghalt, a kiskutyák is benne, és a ”kedves gazdi”, aki bizonyára nem TENYÉSZTŐ volt és még a feltételezés is sértő, a következőket bírta mondani arra az egyszerű kérdésemre, hogy „Hogy van a kutyus?” (Ők a vizsgálóban voltak, mi a váróban ültünk): „Megdöglött és a kiskutyák is. A kölyköket lesz….rom, csak a nagyot sajnálom”.

Kedves leendő Gazdik! Ezúton szeretnélek megkérni benneteket, hogy gondolkozzatok el a fenti sorokon…. Ez a nő állatorvoshoz vitte a kutyáját, valamennyire nyilván törődött vele, de Ti vennétek állatot egy olyan „embertől”, aki még csak nem is érzi cikinek, hogy amit csinál, az az állat kizsákmányolása?

Ha fajtatiszta kutyát szeretnétek, gyűjtsetek rá inkább, de az a kiskutya legyen egészséges és leinformálható helyről származzon! Kérjetek karácsonyra, Mikulásra, szülinapra, húsvétra, bármire „hozzájárulást” a rokonoktól, barátoktól, mert hosszútávon megtérül a „befektetésetek”!

Minden egyébbel szaporítókat támogattok, és ha ők ebből megélnek, sosem lesz vége annak a rémálomnak, ami most folyik Magyarországon. Ezen kívül, ha nem ragaszkodtok kölyökkutyához, de egy fajtához igen, keressetek fajtamentőket! Ma már szinte minden fajtának van olyan szervezete, ami kizárólag vele foglalkozik és többnyire a fentebb már említett szaporítóktól kobozza el a kutyákat. Így, ha emellett döntetek, úgy segíthettek egy kizsigerelt, kihasznált kis állatnak, hogy még a szaporítót sem támogatjátok.

Aki pedig nem ragaszkodik sem a fajtához, sem a kölyökhöz, bátran keressen fel állatmenhelyet, ugyanis ott is állandó felügyelet van, a legkisebb gond esetén is állatorvosi ellátás, oltások, mikrochip, szóval „még egy keveréket is” nagyobb biztonsággal vehettek magatokhoz, mint azt a fajtatiszta (?) kutyát, aki nem tenyésztőtől származik.

Nem tudok és nem is szeretnék elmenni szó nélkül amellett a borzalom mellett, ami a XI. kerületben történt a kis Jack Russellel. A lényeg, hogy azt a kiskutyát kidobták az ötödik emeletről. A hírek szerint, mert megharapott egy kisgyereket….Nem tudom a részleteket, számomra nem is annyira fontosak. Egyrészt, mert aki ilyet tesz, így old meg egy konfliktust, egy „problémát”, arról azt hiszem, mindenkinek meglehet a véleménye és elgondolkodtató, hogy vajon más stresszhelyzetekben hogy viselkedhet... Ez az emberi oldal. A kutya oldaláról sem az a lényeg, hogy mit is csinált pontosan, lentebb kifejtem, hogy miért…

Magánemberként, laikusként is mélységesen felháborítana ez a dolog, de ami még ennél is rosszabb, hogy látom a másik oldalt. Az ember háziasította a kutyát, társak voltak, közösen vadásztak, közösen éltek. Egy ősi megállapodás van közöttünk. A kutya alkalmazkodik, a kutya figyel ránk, a kutya falkában gondolkodik. Cserébe mi mit teszünk? Elvárjuk, hogy szeresse a gyerekeket, fogadjon szót, értse mit akarunk tőle és teljesítse is azt, feltétel nélkül fogadja el a döntéseinket, őrizze a házunkat, de a barátainkkal ő is legyen kedves és még sorolhatnám. Elvárások... Sokan azt gondolják, hogy a kutyának az a dolga, hogy kövessen minket, behódoljon, mert a kutya „szolga” és alapvetően szolgalelkű. Nos, kérem, aki így gondolkozik, azt most ki kell, hogy ábrándítsam! A kutya tökéletesen megérzi és megérti, hogy ki az, aki képes vezetni őt és azt követni is fogja. A kulcs a kölcsönös tisztelet! Bizony-bizony, azért van annyi problémás, viselkedészavaros kutya, mert a kedves „gazdi” nem tud a kutyája vezetője lenni, irreális elvárásokat támaszt, rosszul kommunikál, stb-stb és ki issza meg mindennek a levét? A „hülye”, „megvadult”, „megbolondult” kutya, aki mehet a sintértelepre, utcára, vagy ne adj’isten, le az ötödikről….  

Ha emlékeztek az előző posztra, vagy visszaolvassátok, ki-ki eldöntheti, hogy mit tart benne tanulságnak. Én leginkább azt, amit nap, mint nap meg is tapasztalok, nevezetesen, hogy mennyire képes alakítani egy kutya viselkedését a környezete. Itt a „környezet” szót a lehető legtágabb értelemben értsétek: hol él, hogyan él, kivel/ kikkel él, és most jutottunk el oda, hogy miért nem számít, hogy pontosan mit is tett az a nyomorult állat. Ami számít, az az, amit biztosan tudunk: panellakás, terrier, kisgyerekes család és a kutya valami, a gazdinak nem tetsző viselkedést produkált. Ezek tények. Az, hogy kit harapott meg, egyáltalán megharapta-e és mennyire, az a rendőrség, a család, a rokonok számára nyilván fontos, de a kutya szempontjából engem jobban érdekelne, hogy: megfelelő volt számára a környezet? Megtanították neki azokat a szabályokat, amiket aztán elvártak, hogy betartson? Ismerték-e a tényleges igényeit (és nem azt, amit ők annak gondoltak)? Ismerték egyáltalán őt magát?

Egy személyes élmény: A minap Anyuval mentünk valahová itt, Újpesten, mikor láttunk egy német juhászt sétálni a gazdájával, aki épp a sarkon találkozott kettő, vagy három pitbullal. Minden kutya pórázon volt. A pitek nem sokat foglalkoztak a németnyunyóval, aki magából kikelve őrjöngött a póráz végén. A gazdi úgy reagált, ahogy minden laikus, kutyához nem értő ember tette volna, hisz nyilván természetes reakció, hogy az agresszív kutyát visszarántom. Ez a vissza-visszarángatás egészen addig tartott, míg a kutyák el nem haladtak egymás mellett és a távolság hatására lecsendesedtek a kedélyek. Elgondolkodtatott a jelent. Annak az embernek nyilván fogalma sincs róla még most sem, hogy ezzel csupán a kutya harci kedvét erősítette és folyamatosan azt közvetítette felé, hogy igen, kemény vagy és veszedelmes! Ha büntetést alkalmaz és nem visszarángatást, a kutya megérti, hogy a viselkedése rossz és abbahagyja. Ez azonban nem büntetés volt.

Vajon ez a szerencsétlenül járt kis terrier milyen jeleket kaphatott otthon?

Leírnék még egy történetet: Van egy nagyon kedves hölgy ismerősöm, elismert szaktekintély egy igen komoly, nehéz területen. Professzor. A minap találkoztam vele, és új „szerzeményével” büszkélkedett, akit nemrég mentett meg rossz körülmények közül. A kiskutya fiatal felnőtt korban van, hivatalosan társasági kutya, de közel sem volt túl szívélyes hozzám. A gazdi szinte le sem teszi a kezéből, folyton ölben van, ha szabad így fogalmazni, igen torz énképpel rendelkezik, mérhetetlenül frusztrált és ideges, a legapróbb zajokra a legnagyobb ribillióval reagál. A másik két törpekutyája sem különb nála, de ez a legújabb simán elnyomja még őket is. Miközben nála voltam, szóba került egy ismerőse kutyája, aki autoimmun betegségben szenved, amit emberek is megkaphatnak. Embereknél stressz okozza. Ekkor ezt kérdezte tőlem: „Most őszintén, milyen stressz érheti azt a kiskutyát? Ki van nyalva a feneke, a gazdái mindent megtesznek érte, agyonkényeztetik! Tuti, hogy nem stressz miatt alakul ki ez a betegség!”

Biztos hogy annak a beteg kutyusnak a gazdi kényeztetése annyira jó? Az neki is kényeztetés, az ő olvasatában is ki van nyalva a feneke? Bizonyára a mentett kiskutyájáról is ezt gondolja, hisz a pocakvakarászás, az ölbenlevés, a simogatás és babusgatás a mindennapi program szerves része, amivel nincs is baj. Éppen csak az hiányzik annak a kutyának, amire a leginkább szüksége lenne a lelkének: egy nyugodt, magabiztos vezető, aki leveszi a válláról a terhet. Vajon miért ront az ajtónak a legkisebb zajra is? Miért látom rajta, hogy „állandó készültségben” van?

Még mindig tisztában vagyok vele, hogy a blog sajnos nem vált világot, de azért mégis titkon, egy picit bízom benne, hogy talán eljut olyanokhoz is, akik a hatására más szemmel néznek majd a kutyájukra.

Kedves Olvasók, kedves Gazdik és Leendő Gazdik! A kutya tisztán kommunikál. A kutya a mi akcióinkra reakciókat ad, tehát tükröt tart. Ha a kutyám nem megfelelően viselkedik, nem az a megoldás, hogy még hangosabban kiabálok vele, még erősebben rángatom a pórázt…. Hanem lenézek az én négylábú tükrömre és megkérdezem magamtól, hogy mit csinálok rosszul?

Régóta látom már, hogy az emberek felelőtlenségét, bénaságát, frusztrációit a kutyáik szívják meg, és engem igen érzékenyen érint minden jellegű igazságtalanság. Ennél nagyobbat pedig el sem tudok képzelni: testileg-lelkileg megnyomorított, meggyilkolt élőlények, akik nem tehetnek róla, hogy rossz emberhez, rossz helyre kerültek.  Sajnos nagyon-nagyon messze vagyunk még attól, hogy a kutyatartást alkalmassági vizsgához kössék, de talán egyszer eljön ez az idő is… Remélem…

Kicsi Jack Russell, nyugodj békében! A megemlékezés a kiskutyáról a tragédia helyszínén lesz ma, 2014. május 16-án, 19:30-kor a Regös köz 1. háta mögött. Az ottaniak arra kérnek mindenkit, gyújtsanak érte egy gyertyát és a megemlékezés valóban megemlékezés, és ne „lincselés” legyen!

2006 nyarán bentlakásos gondozó voltam a tököli állatmenhelyen. Korábban is kijártam már, 2000 óta minden iskolai szünetben, de akkor, 2006-ban ki is költöztem két hónapra. Az egy másik történet, hogy miért döntöttem így, és hogy mennyit köszönhetek ennek az időszaknak, de most inkább egy nagyon emlékezetes esetet szeretnék megosztani Veletek…. vagyis inkább kettőt, mert két kutyusról lesz szó.

Sajnos már akkoriban is igen aktívan tevékenykedtek a szaporítók és sorra kobozták el az állatvédők a rossz körülmények között tartott, agyonelletett kutyákat. Ez az eset azonban picit más volt. Egy dobermann- szaporítótól foglaltak le felnőtt és kölyökkutyákat. Ahogy az lenni szokott, a menhelyek vállaltak bizonyos létszámot, amennyit el tudtak látni. Hozzánk, Tökölre két mama került és a picik. A dolog onnantól kezdett érdekessé válni, hogy a kutyák eredeti tulajdonosa, arra nevelte, képezte ki a felnőtt egyedeket, hogy mindenkit támadjanak, aki nem ő…. Ez igencsak leszűkítette a számukra szimpatikus emberek listáját. Tehát a mérlegünk: két vad, antiszociális dobermann, egy fekete és egy barna, kölykökkel. Szofinak és Szonjának neveztük el őket.

Emlékszem, eleinte, ha csak elmentünk a kenneljeik előtt (a hátsó részen, ahol nem tudtak kijönni és nem is láttak ki a fa ajtókon) már vészjósló morgást hallottunk, ami után cseppet sem kedves és játékos ugatás következett. Azt már nem tudom, hogy pontosan hogyan is takarítottunk náluk, de az biztos, hogy midig ketten voltunk. Egy alkalomra pontosan emlékszem: Az akkori vezető gondozó, Ilcsi, nagyon kedves barátnőm volt. Mikor megálltunk az ajtó előtt, résnyire kinyitotta és becsúsztatta a fertőtlenítős felmosót a nyíláson. Nos, a következő pillanatban villámgyorsan rántotta ki…. azt, ami megmaradt belőle. A fejet inkább nem szerettük volna visszakapni ezek után, így gyorsan távoztunk.

Telt-múlt az idő, és szépen lassan kezdtek változni a dolgok. Szofinak és Szonjának is megvolt a maga kedvenc gondozója. Őket egész közel engedték magukhoz morgás és acsarkodás nélkül. A rácson keresztül már néha meg is tudták érinteni, majd simogatni őket. Én ugyan nem voltam a kedvenceik listáján, de ha olyannal mentem, aki igen, akkor velem is toleránsabbak voltak. Néhány hét után már odáig fajult a helyzet, hogy ki tudtuk engedni őket a menhely mögé, szaladgálni. Persze ez nem volt olyan egyszerű, mint ahogy most leírom. Valójában ilyenkor még a környékre sem engedtünk kutyákat, ugyanis, ha azt eddig nem írtam volna, a többieket sem kedvelték túlzottan, sőt…. Aki valaha járt már a tököli menhelyen, az tudja, hogy a kutyák egy elég jelentős része szabadon van, és kutyaházakban alszik. A többieknek persze van kennel, de ennek fényében már bizonyára sejtitek, mennyire nem volt egyszerű „biztosítani a helyszínt”, míg Szofit és Szonját kiengedtük hátra, majd vissza a helyükre. Igen komoly csapatépítő tréning volt ez mindannyiunknak.

Ahogy teltek a napok, már egyre kevésbé kellett szigorú, biztonsági óvintézkedéseket tenni. Egyre kevesebb morgás és támadási szándék volt bennük, míg végül már kint voltak a cseperedő kölykeikkel együtt a többi kutya között.

És ezen a ponton be kell vallanom Nektek valamit. Bár tény, hogy mindig is imádtam a kutyákat és szinte mindegyiket, a dobermannokat soha nem szerettem. Emlékeztek Snoop  Doggra? Igen, a rapperre gondolok. Gyerekkoromban láttam egy videoklipjét. Fogalmam sincs a szám címére, és azt sem tudom, miről szól a klip, de az egész biztos, hogy mindenki kutyává változott benne, és valaki épp ilyenné, dobermanná. Én pedig nagyon féltem tőle.

Nos, a gyerekkoritraumás kitérő után képzeljétek el a jelenetet, mikor reggelente kiadagolom a gyógyszereket, kennelről kennelre járok a betegekhez és adom nekik, majd rongyokat cserélek a kiskutyák alatt, vagy épp takarítok, és ez a két gyönyörű, hatalmas, nemes állat mindenhol ott vannak velem. Ha hátra mentem az orvosi szobába, ők is jöttek. Ha előre takarítani, oda is elkísértek. Én pedig néha öntudatlanul is, reflexből simogattam meg a fejüket, hátukat, és beszéltem hozzájuk. Nem csak engem tüntettek ki a figyelmükkel, minden gondozó nagyon érdekelte őket.

A határozott idejű szerződésem a végéhez közeledett és addigra már igazán jó barátok lettünk. Miután a napközbeni teendőket megcsináltuk a kollégákkal, mindenki hazament, Ilcsi is visszavonult a gondozói lakásába. Sokszor volt, hogy kiültem kicsit a kutyusok közé és csak néztem őket. (Meg a protekciós kedvenceimet kiengedtem a menhely mögötti hatalmas zöld területre egy bónuszfutásra, és kint játszottunk órákig, de ez most nem tartozik a tárgyhoz). Szóval egy ilyen kellemes meleg, nyári délután, ahogy ott ücsörögtem a menhely közepén, Szofi, vagy Szonja (már nem emlékszem, melyikük volt), odasétált mögém, lehajolt, és addig bökdöste a kezem, míg úgy nem helyezkedett, hogy átkaroljam, és odaült mellém. Hosszú percekig ültünk így ott ketten.  Tudom, hogy nyálasan hangzik, de így volt. Erre mindig emlékezni fogok, mert annyira meghatározó pillanata volt ez annak a két hónapnak, amit kint töltöttem.  Már korábban is éreztem, hogy megnyugodtak és megváltoztak, de ekkor vált igazán bizonyossá és nehezen tudom megfogalmazni, milyen béke és nyugalom költözött ekkor a szívembe. Tudom, tudom, hogy még mindig kissé nyálas vagyok, de tényleg nem lehet ezt másképp leírni. Éreztem, hogy rendben vagyunk. Elfogadtak és megkedveltek, ahogy én is őket.

Aztán „lejárt az időm”, csomagolnom kellett. Aznap a szüleim is kijöttek, hogy segítsenek bepakolni a kocsiba és hazafuvarozni. Tisztán emlékszem rá, hogy Anyu becsöngetett és a kapuban állt. (Apu a kocsiban maradt). Én mentem, hogy beengedjem és kitártam a kaput. (A kutyák ilyenkor soha nem mentek ki). Ő azonban nem mozdult, csak állt és nézett… Egyáltalán nem értettem, mi a baj, ezért, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, megkérdeztem, miért nem jön be? Válasz: „Nem bántanak?” És ekkor esett le, hogy Szofi és Szonja végig ott volt mellettem, a két oldalamon álltak, hisz szokásukhoz híven, kísérgettek. Ekkor azonban már semmilyen agressziót nem mutattak, egyszerűen csak érdeklődtek, kíváncsiak voltak mindig a látogatókra, így Anyura is. Miután biztosítottam róla, hogy nem lesz gond, bejött és megsimogatta a „lányokat”. Azt hiszem ő is emlegeti még mindig ezt a történetet.

Akinek eddig meséltem Szofiról és Szonjáról, mind azt kérdezte, hogy mitől szelídültek meg? Higgyétek el, semmilyen speciális dolgot nem tettünk. Nem foglalkozott velük külön szakember, nem szocializáltuk őket tudatos tematika szerint, nem erőltettünk semmit. Egyszerűen tettük a dolgunkat, takarítottuk a szomszéd kenneleket is, játszottunk, simogattuk a szomszédos kutyusokat is, minden ment a maga módján egy mindennapi rendszerben. A többi kutya sem volt ideges, vagy agresszív. Ismerték már a dörgést, tudták, mikor van valami „akció” (takarítás, kaja, stb…) és mikor van csendespihenő. Ők pedig az eleinte tapasztalt teljes „őrületből” és elutasításból elkezdtek kinyílni. Kíváncsian jöttek ki, megnéztek maguknak minket, majd visszamentek. Mindig csak annyira, amennyire nekik még biztonságos volt. Szépen, fokozatosan. Mi pedig nem sürgettünk semmit. A tököli menhely életem egyik legjobb döntése volt. Mikor azt írom, hogy a nyugalom és harmónia szinte tapintható volt azokon a bizonyos csendes, munka utáni délutánokon, koraestéken, egyáltalán nem túlzok, és ezt bizonyára ők is érezték….

Akkor kezdtem „kiképzősködéssel” foglalkozni, mikor Kitty shih-tzum 5 éves volt. Viszonylag hamar be kellett látnom, hogy hiába tettem le a sikeres kiképzésvezetői vizsgát és szereztem egy szép oklevelet, gyakorlati tudás híján semmit, de szó szerint semmit nem érek vele. Hallgattam rengeteg előadást, tételt is húztam, tesztet is írtam, de kutyát nevelni pusztán ennyi tudással nem lehetséges. Mivel akkor még csak egy kutya volt a háznál, úgy döntöttem, ő lesz a célszemély, akivel beiratkozunk egy alapfokú engedelmességi tanfolyamra. (Bizony, még 5 éves kutyával sem késő!) Itthon kitört a lázadás, melynek jelmondata az volt: „Minek egy ilyen kiskutyát egrecíroztatni?!”  A lényege pedig ez: Kitty nem egy nagytestű kutya, nem munkakutya, nem „kemény kutya”, az ilyen piciket nem kell iskolába vinni. Valójában nem is azért jelentkeztem az alapfokra, mert úgy éreztem, hogy gond van a kutyával, hanem azért, hogy tapasztaltabb legyek. Az, hogy gond is van, csak menet közben tudatosult bennem. Aztán kijártuk a középfokot is, azt már Csepelen. Most van egy olyan kutyám, akivel végre a szkeptikus otthoniak is úgy sétálnak, mintha soha nem is kellett volna rá pórázt tenni, és ami a legfontosabb, belátják és elfogadják, hogy igenis, még egy shih-tzunak is szüksége van tanulásra! Aztán jött a kis hátrányos helyzetű, akit már ismertek. Ha valakinek, neki aztán különösen nagy szüksége volt a tudatos hozzáállásra, tanításra!

Miről is szól ez a poszt tulajdonképpen? A tiszteletről. Annyiszor hangoztatom, hogy lassan unalmassá és hiteltelenné válik, de higgyétek el, a kutyatartásban, sőt, a kutyák oktatásában is alapvető a tisztelet. Tisztelnünk kell a kutyában azt, hogy ő egy másik faj, akit meg kell fejteni, meg kell ismerni és nem önző, ostoba módon rákényszeríteni különböző emberi szerepeket. Egy valamire való kiképző is erre tanítja meg igazán a gazdit és nem csak arra, hogy hogyan kell ültetést, meg fektetést produkálni a kutyájával. Tény, hogy minden kutyát remekül el lehet rontani azzal, hogy figyelmen kívül hagyjuk valódi mivoltukat, de az úgynevezett társasági kutyák a legnagyobb vesztesei ennek a szemléletnek. Ráadásul gondoljunk csak bele, ők két oldalról „kapják az áldást”! Nem elég, hogy a saját gazdáik sem veszik őket komolyan, még egy olyan általános vélemény is van róluk, ami a legkevésbé sem nevezhető hízelgőnek. „Ezek a kis ölebek haszontalanok, elkényeztetettek, idegbetegek, nem is igazi kutyák, ráadásul mindegyik agresszív és minimum ostoba”. Nagyjából összeszedtem, a sztereotípiákat. Arra most nem térek ki, hogy ez mekkora tévedés, hisz roppant unalmas lenne a nevelés fontosságát taglalnom (újra).

Szerintem azok, akikkel a legjobban kiszúrtak (még az ölebeknél is jobban) azok a yorkshire terrierek. Társasági kutya szerepben él egy egykor még igen hasznos és fontos feladatot ellátó, sokkal nagyobb testű patkányfogó kutya. A tenyésztés „áldásos” hatása, hogy lassan akkorák lesznek, mint az általuk egykor üldözött rágcsáló. Teljesen érthető, hogy a patkány-probléma szerencsére napjainkban nem valami súlyos, viszont a kutyák haszonállatból társállatba való átlépése igen jelentős (ami egyébként egyáltalán nem baj). Így a yorkik is patkányfogókból ölebek lettek, de valójában mindig is terrierek maradnak. Nem azért gondolom, hogy ők sínylették meg a legjobban az „ölebséget”, mert nem gyakorolhatják eredeti tevékenységüket. A legtöbb kutya ma már ugyanebben a cipőben jár és kedvencként tartják őket. Ám a yorkikról sokan ma már nem is tudják, hogy valóban, igazán terrier és nem csak a neve az…. Ha tudják is, akkor is figyelmen kívül hagyják, ami a kutya viselkedési problémáihoz vezet és máris jönnek az „ugye megmondtam, hogy ezek a kicsik idegbetegek” és ehhez hasonló megjegyzések.

Úgy gondolom, hogy egészen más érzés kiskutya tulajdonosának lenni, mint mikor az ember mellett egy nagy, robosztus állat lépked. Nehezebb is, mert míg könnyebben kutyaszámba veszünk egy vizslát, vagy egy kaukázusit, addig kényszerítenünk kell magunkat arra, hogy a 4 kg-os szőrmókról elhiggyük, hogy igen, ő is ugyanannak a fajnak a tagja, mint az előzőekben felsorolt rokonai. Elég nagy meglepetéseket tudnak azért okozni a törpék, mikor kiderül, hogy igenis képesek első szóra visszajönni és ők is tudnak fegyelmezettek, nyugodtak, kiegyensúlyozottak lenni!

Akkor vajon miért van annyi agresszív, ugatós, harapós, antiszociális kistestű kutya, ha őket is ugyanabból a fából faragták ki, mint a többi ebet?  Elég csak kutyaiskolák honlapjait böngészni. Nem egy helyen lesz leírva, hogy milyen fontos a kicsiknek is a szocializáció és a tudatos nevelés. Sőt, a kicsit is ugyanúgy meg kell büntetni, ha rossz volt, mint bármelyik másik fajtársát.

… és a végére egy kis személyes szösszenet: tavaly történt, hogy a Velencei-tónál nyaraltunk. A strandhoz családi házak előtt kellett elmenni. Az egyik kertben egy dán dog feküdt, a kapuban egy chihuahua ült és figyelt. Ez már önmagában is megmosolyogtató párosítás volt, de a poén csak ezután jött. A csivi meglátott minket, ugatni kezdett a kerítésnél, erre a dán dog is odajött és jól megugatott bennünket. A kicsi leadta a drótot, elkezdte az „akciót”. Eleve ő volt az éberebb, ő ült olyan helyen, hogy biztosan lássa a történéseket az utcán. Ebből kiindulva vajon melyikük volt magasabb pozícióban? J

Akinek kistestű ebe van, az sose felejtse el, hogy a kutyája valójában nincs tisztában azzal, hogy mekkora! Egy dominánsabb törpe simán sarokba tud állítani egy behódolóbb típusú óriást is.

Érthető, ha a gazdi tart a nagyobb kutyáktól, de az ilyen helyzetekben mutatott hibás reakciók (ideges leszek, megfeszítem a pórázt, felkapom a kutyát, stb) azok, amikkel igazán apró szörnyeket állítunk elő. Nem ciki, sőt, tiszteletre méltó dolog tanácsot, segítséget kérni, hogy ezt megelőzzük!

Itt a Facebookon olvastam egy felhívást, talán még ősszel. Nem térek ki a részletekre, a lényeg, hogy azt éreztem, hogy ha már a birtokában vagyok egy bizonyos tudásnak, itt az alkalom, hogy segítsek egy családnak, aki igazán megérdemli. Nagyon kemény dolgok voltak a hátuk mögött, derekasan állták a sarat és nem mellesleg van egy kiskutyájuk is, aki süket lett és egyáltalán nem tudtak vele kommunikálni. Itt jöttem én a képbe. Mivel szeretem a kihívásokat, felvettük a kapcsolatot. Úgy indítottam, hogy közöltem a tényeket: életemben nem foglalkoztam még süket kutyával, így ez nekem is szakmai „továbbképzés” lesz. Egyáltalán nem bánták a dolgot, így el is kezdődött a meló.

A továbbiakban megosztanék néhány tapasztalatot Veletek mint „szakember”. Persze nem mindent, mert ahhoz könyvet kéne írni, nem blogot.

Először is, rettentően izgultam, hogy milyen lesz süket kutyussal dolgozni. Mindenféle ötleteket, tapasztalatokat gyűjtöttem, mielőtt megismertem Touchdownt. Az alap-problémákat ismertem. Durván játszik az ovis gazdival, rágja az ajtófélfát, nem szobatiszta és rettenetesen húzza a pórázt. Azt, hogy mennyire agresszív, mennyire motiválható, mennyire ideges alkat, már a személyes találkozáskor figyeltem meg. Mikor leszálltam a buszról azt láttam, hogy érdeklődve figyeli a buszt, majd engem is. Idegességnek, félelemnek a nyomát sem láttam, ami egyértelműen jó jel volt. Azt el kell mondanom, hogy a tréning abszolút rendhagyó módon zajlott. Soha nem szoktam kizárólag én foglalkozni a kutyussal, hiszen a gazdikat tanítom. Itt viszont olyan speciális helyzet állt fenn, hogy másképp lehetetlen volt megoldani.

Tehát megismertem Őt: fiatal, energikus, vidám kutyus, aki a körülötte lévő „zűrzavarban” próbál boldogulni. A süketsége egyáltalán nem volt hátrány a foglalkozások során. Ő ugye nem tudja magáról, hogy „fogyatékos”, viszont azt érzi, hogy nagyon kell használnia minden érzékszervét, hogy tudja, mi a helyzet. Így azt tapasztaltam, hogy mindenre nagyon figyel. Ezáltal szerencsére rám is. A foglalkozás úgy nézett ki, hogy felmentem érte, egy-másfél órát lent gyakoroltunk, majd hazavittem.

Amit ő tanult meg: engedelmességi feladatokat, különböző trükköket (amiket a kisgazdi kívánságaihoz igazítottam), azt, hogy nem rohangálunk le ész nélkül a járdaszegélyről, nem szippantunk fel játékokat a lakásban, sétánál szépen, a gazdira figyelve haladunk és nem rángatjuk, nem rágunk szét ajtófélfákat, stb….

Amit a gazdik tanultak meg: a süket kutya is teljes értékű kutya, attól még, hogy nem hall, okos és tökéletesen lehet vele kommunikálni.

Amit Álmos, a most még legifjabb falkatag tanul (szándékosan nem múlt idő): Touchdown eredetileg nem játszik durván. Ő azt a „harcmodort” veszi fel, amit vele szemben alkalmaznak. Ha már elege van és a játékból inkább kimenekül, és nem megy vissza, bizony békén kell hagynia.

… és íme a tapasztalataim, melyek között volt, ami csak alátámasztotta az addigi felvetéseimet és volt olyan is, ami abszolút újdonságként hatott.

I. lecke:

A kutyák érzik és átveszik az aktuális érzelmi állapotot. Ez Touchdownnál nagyon erősen megfigyelhető volt. Mikor fáradt voltam, vagy egyéb problémák nyomasztottak, sokkal nehezebben haladtunk. Mikor jó formában, összeszedett és kipihent voltam, azonnal kezelhetőbb lett ő is. Miután ez ennyire nyilvánvalóvá vált, elkezdtem szóval is dicsérni. Ennek először semmi értelmét nem láttam, mondván, hogy úgysem hallja, de aztán be kellett látnom, hogy nem az a lényeg. Valószínűleg én is sokkal intenzívebben tudok neki „közvetíteni”, ha hangot is adok a „véleményemnek” és nem tartom magamban.

II. lecke:

Attól, hogy megszállott klikker-rajongó vagyok, mert a kutyáimon látom, mennyire imádják, még nem kell minden áron kizárólag azzal tanítani. Ahogy megtudtam, hogy én fogok Touchdownnal foglalkozni (többen is jelentkeztek, de NYERTEEEEM ), már agyalni kezdtem, mivel is helyettesíthetném a klikkert. Nem kellett. Szükségtelen volt villogni, lézerezni, fényjeleket adni. Touchdown esetében ez csak zavaró körülmény lett volna, így maradtunk csak a jutalomfalatnál. Itt jegyezném meg, hogy amit egy kutyasulin normális körülmények között nem engedünk a gazdiknak a tanításnál, még nem jelenti azt, hogy az egy nem működő ötlet. (Pl megvezetéssel tanítani szemkontaktust, szabadon követést). Annak, hogy akkor és ott miért nem engedjük, megvan az oka, de nem feltétlenül azért, mert rossz, amit csinálnak.

III. lecke:

Eddig szilárd meggyőződésem volt, hogy kizárólag és csakis úgy lehet igazi eredményt elérni egy kutyánál, ha a gazdát tanítom és ő a tanultakat alkalmazza. Először persze „felügyelettel”, aztán egyedül. Most is így gondolom, de a véleményem részben megváltozott, kevésbé vagyok „szemellenzős” és elfogadom, hogy úgy is lehet eredményt elérni, ha a kiképző dolgozik a kutyával és utána megmutatja a gazdinak a tanultakat. Az eredmény közel sem összehasonlítható az első verzió eredményével, de azt nem lehet mondani, hogy teljesen hasznavehetetlen a módszer.

IV. lecke:

A különböző szabályokat a süket kutyák is értik és képesek betartani. Viszont ehhez sem szabad foggal-körömmel ragaszkodni. Touchdown esetében a póráz-szabályt egyszerűen elhagytuk. Megvezetéssel tanítottam arra, hogy szépen, figyelve jöjjön mellettem. Tudom, most a legtöbb kutyakiképző felhördül és megdobálja a monitort, viszont nekem egy nagy lecke volt, hogy ne akarjam minden áron betuszakolni a kutyákat ugyanabba a skatulyába. Volt egy alkalom, talán januárban, kigombolt kabáttal (iszonyú melegem volt, leizzadtam a folytonos megfordulásoktól), tanácstalanul és „kissé” mérgesen álltam a kutya mellett, aki úgy nézett rám a nagy gülü szemeivel, hogy ha nem lettem volna annyira dühös, bizonyára halálra röhögöm magam. Egyszerűen hiába akartam betartatni vele a szabályt, összekushadva, lesunyt fülekkel, de akkor is bármit elkövetett, hogy elém kerülhessen és megszimatolhassa még azt az egy fűszálat. Miután rájöttem, hogy nem azzal van a baj, hogy nem érti, mit akarok, elgondolkoztam. Touchdown nem agresszív, nem domináns kutya. „Szépszóval” tanítva is elfogadja a döntéseimet. Bizonyos esetekben nem engedtem a 21-ből és ragaszkodtam szabályokhoz, de a pórázt nem tartottam indokoltnak, különösen, mikor rájöttem, hogy pozitív élménnyel és jutalomfalatokkal sokkal jobban tudom őt kezelni, mint ezekkel a drasztikus forgásokkal.

És a teljesség igénye nélkül, végül az V. lecke:

Ez egyfajta összefoglalása az elmúlt időszaknak. Megtanultam Touchdowntól, hogy nyitottnak kell lenni újdonságokra a tanításban. Nem tehetek fel egy objektív lécet és mondhatom azt, hogy márpedig ezt el kell érned! Márpedig megállsz a padkánál magadtól, márpedig betartod a pórázszabályt, márpedig én akkor is klikkert fogok használni és nem tanítok megvezetéssel szemkontaktust! Vannak elvek, persze. Ahol a körülmények adottak, ezekhez ragaszkodni is kell, mert jól működnek. Így viszont, „magántanárként” lehetetlen volt figyelmen kívül hagyni a család körülményeit és a hét többi, 6 napját, mikor nem látogatom meg őket. Ahogy elkezdtem ezeket az elveket kicsit formálni, rugalmasítani, sokkal jobban haladtunk. Feltettem egy szubjektív lécet Tuochdownnak, amit viszont könnyedén elért és „megugrott”, mert az rá volt méretezve és ezáltal sikerült sokkal jobb kapcsolatba kerülnie a „falkájával”, mert ez a léc számukra is elérhető volt.

Annyival még tartozom neki, hogy a nagyvilág tudomására hozzam: hihetetlen, milyen gyorsan tanul trükköket! Figyelt, gondolkodott, meg akart érteni, minden erejével azon volt, hogy rájöjjön, mit szeretnék. Persze először csak véletlenül sikerült, hisz próbálkozott, mire kaphat jutit, aztán, mikor megkapta, szinte azonnal megjegyezte, mit kell tennie érte. Mivel a kutyáim nem olvassák a blogomat, így bátran le merem írni, könnyebb volt Touchdownt trükkökre tanítani, mint a lányokat itthon.

Köszönöm, Touchdown az órákat, igazán türelmes oktató voltál! Rengeteget tanultam Tőled. Nyáron találkozunk, mikor majd bővül a falkád…. Ha megengeded, majd arról is írok!